1970. november 10., kedd
Hajnali nyolckor felszólt a pártszálló ügyeletes kapusa, hogy azonnal menjek fel a Központi Bizottsághoz, Bujor elvtárshoz. Sietve magamra kapkodtam a ruháimat és – balsejtelmekkel telve – szaladtam a Fehér Házba.
Már az is vészjósló jel volt, hogy amint megérkeztem, a titkárnő azonnal bebocsájtott. Mikor pedig beléptem a legalább húsz méter hosszú kabinetirodába Bujor állva fogadott.
– Na gyere, szépfiú! – mondotta metsző hangon. – Számolnivalóm van veled.
– Jövök – mondtam, nyugalmat erőltetve magamra. Sőt azt kell mondanom, hogy sokkal kevésbé ijedten, mint ahogy azt Bujor eltervezte. Akkor már ugyanis túl voltam egy-két vele való összecsapáson, és ha nem is lettem a balkáni harcmodor szakértője, annyit már tudtam, hogy az ellene való küzdelemben nem vagyok egyedül. A hetvenes évek elején úgy nézett ki, hogy Ceauşescu hatalmi ambíciója felhozott egy olyan értelmiségi réteget a vezetői székekbe, akik tudva tudták, hogy az ilyen Bujor-féle talpasok minden értelmes cselekedetnek egyként ellenségei és csak legfőbb parancsnak engedelmeskednek, de akár apjuk ellen is.
No meg aztán volt egy kis hazai hozományom is. Én Kolozsváron egy külvárosban gyerekeskedtem, ahol az élet megtanított, hogy vagy meg tudom védeni magam, vagy elviselem az erőszakot, harmadik út nem lehetséges.
– Hát ide figyelj! – sziszegte Bujor –. Hát nem volt itt nekem elég csavargó csirketolvaj, öntudatlan skriblerem? Hát te még újabbakkal gazdagítottad ezt a csodálatos kollekciót?
– Nem értem, hogy az elvtárs mire céloz – mondtam tisztelettel, de majdhogynem kihívóan.
– Na majd mindjárt megérted – mondotta fenyegetően. – Mindent el fogok követni, hogy megértsed! – Mondd, van nálad egy Walter?
– Mármint egy Walter nevű munkatárs? – kérdeztem érthetőn élénken. – Nincs. Nálam Walter nevezetű egy sincs.
– Várj!
Felvett az asztalról egy dossziét és fel ütötte.
– Egy Walter Hugó…
– Olyan aztán pláne nincs.
– Walter Hugó Ágoston – olvasott bele a dossziéba még egyszer.
– Ágoston Hugó van – ismertem be.
– Na erről van szó! – csapta le a nagyobb hatás kedvéért a dossziét. – Tudod mit csinált ez a… ez a Walter Hugó?!
– Ágoston – vágtam rá.
– Tudod te, hogy ez mit csinált az éjszaka? Ő és egy másik csibész. Ugyancsak újságíró!
– Mit csináltak?
– A magyar himnuszt énekelték! – kiáltotta és fürge mozdulatokkal előttem termett.
Hallgattam. De az agyam működött. Tudtam, hogy a válaszomtól sok minden függ. Nem Ágoston Hugóról van itt szó, sokkal többről. A szerkesztőség megregulázásáról, amely újabb számaiban eredményesen kereste a hangját. Annyira eredményesen, hogy Bujor megszámoltatta: hányszor szerepel ez a szó „magyar” és hányszor ez „román”, vagy pláne az, hogy „haza”. Erről volt itt szó!
– Na most halljalak – ragyogott.
– Bujor elvtárs – szólaltam meg, mikor végülis szólni engedett.
– Volna nekem egy kérdésem…
– Neked? Kérdésed? – kapkodott levegő után.
– Igen. Nem is kérdés, kérés. Én nem azt kérem, hogy hozzák ide azt a rendőrt, aki az esetet jelentette.
– Mit? – visított fel. – Te nem hiszel nekem? Itt van a rendőrségi jelentés! Annak sem hiszel?
– Hiszem, nincs jogom nem hinni. Éppen ezért kérem, sőt most már követelem, hogy hozzák ide, nem azt a rendőrt, aki az ügyet jelentette, hanem hozzanak a bukaresti garnizonból egy rendőrt, aki tudja a magyar himnuszt.
Bujor rettenetesen meglepődött.
– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte.
– Megmondom – válaszoltam a hatás láttán kissé nyugodtabban. – Azt, hogy ha én, romániai magyar, éjjel, talán kapatosan, végigmegyek a bulváron és énekelek, akkor minek alapján bírálnak el?
– Annak alapján, hogy énekelsz!
– Az egész más törvénycikkely. Az rendzavarás, és ezért nem szokták a párt központi bizottságát háborgatni! Itt másról van szó!
– Miről? – mondta visszamenekülve a gúnyolódásba.
– Arról, hogy ha valaki azért szólít le, mert az én kisebbségi magyar dalaimat éneklem, tételezzük fel, nem túl hangosan, akkor az én jogaimat sérti meg. Lehet, hogy ha egy szomszédos testvéri állam himnuszát énekli, főbenjáró bűnt követ el. Ebbe nem szólok bele. Ez nem az én dolgom.
Pillanatig zavartan nézett rám. Ám annál ravaszabb volt, hogy egy csatát – ilyen könnyen – elveszítsen.
– Ide figyelj: én ezt a feljelentést a szemétbe dobom.
Megtette. Merthogy ő olyan kegyes.
– De te menj a szerkesztőségbe és mondd meg annak a Walternek… Várj, tudom: Walter Hugónak, hogy ne énekeljen semmit. Érted? Semmit az ég világon!
És elbocsájtott.
Így volt. És ami a legfurcsább, nem is törtem le. Edződöm?
