1970. okt. 30., péntek
Ma megjelent a lap második száma. Szörnyű összecsapásaim voltak a központi bizottság sajtóosztályával. Vela Nicolae, a főnökhelyettes ki is mondta: azzal, hogy állandóan a nemzetiségi specifikumon lovagolunk, idegen test vagyunk a sajtóban. Mit kell annyit emlegetni, hogy román, magyar, szász, sváb vagy más nemzetiségű, hiszen az olvasók a végén azt kezdik hinni, hogy különbség van közöttünk.
Rögtön átláttam, hogy ez vagy valóban analfabéta, vagy nagyon tökéletesen játssza az analfabétát.
Van egy javaslatom, mondtam neki: hívjuk össze a központi bizottság magyar tagjait és a sajtóban vezető szerepet játszó írókat. Vela határozottan elutasított. – Beszéltem én Domokos Gézával, meg Bodor Pállal, és az nekem elég volt. Ugyanazt mondják, amit maga.
És közben a KB sajtófőnökével, Sion Bujorral, olyasmiről kell vitatkoznom, hogy mit jelent – pontosan az én cikkemben – az itt és most. Magyarázom. Erre felüvölt: – Akkor írd ezt: itt Romániában és most a szocializmus építésének idején!
Kénytelen voltam megsérteni: de hiszen ezt már egy érettségizett ember is tudja, hogy a „Hic et nunc” egy latin mondás magyar fordítása…
A válasz: Érdekes, hogy amikor ellenünk szól, elismeritek a latin eredetünket. Azt már nem vallottam be neki, hogy csak a műveletlenségét ismertem el.
Maradnak tehát az elvek. Marad az a pár sor, amit sikerült – nehezen! – elhelyeznem a mai szám homlokterében. Ez a mai vezércikk és a mindenkori hitvallás. (…) „Itt élni az emberiségért való helytállás szintjén és akarásával – történelmi hivatás.”
1970. november 1., vasárnap
A pénteki megjelenés után hazarepültem Kolozsvárra. Innen a Szamos partjáról, a békéből nézek vissza az eltelt napok harcaira. És sok érdekes dologra nyílik rá lassan a szemem. Például arra, hogy hónapok, évek vergődései árán lassan utakat találok a hatalom felé. Íme egy útvonal: mikor a központi bizottsági sajtóosztállyal küszködtem, legtöbbször Méliusz Jóskához szaladtam át. Akinek barátja Eugen Jebeleanu, Geo Bogza és számos első vonalbeli román író. Illegalista kommunista volt és Gaál Gábor legközelebbi munkatársa. 1949-ben, nem tudom, milyen elhajlás címén letartóztatják, és lehúz hat vagy hét évet. Miatta a feleségét, Klárit is elviszik, aki a börtönben meghal. Eleinte azt mondja, öngyilkos lett, később kiderül, hogy megölte a szekuritáté. Péter, a kisfiuk egyedül marad, az események hatása alatt pedig megőrül és ma is a marosvásárhelyi Klinika Elmegyógyászatán él és fog élni élete végéig. A sors és a rendszer iróniája: nyugdíjat kap. Emellett Méliusz kitűnő író. Tehát ez Méliusz? Potenciálisan több ennél. Ugyanis letartóztatásakor Vincze János – Románia háború utáni első magyarországi nagykövete – szintén régi kommunista harcos (hivatalosan Ion Vinţe), épp belügyminiszterhelyettes. Ő ismeri Méliuszt, de letartóztatja. Így aztán mikor Jóskát rehabilitálják, Vinczének lelkiismeretfurdalása van. Vagy bűntudata a régi harcostárssal szemben. Mások szerint: fél, hogy Jóska feljelenti, és a hatalom őt áldozza fel a magyar kommunisták letartóztatása miatt. Mert hát Méliusz egy egész csapat magyarral bukott le. Én ugyan ezzel nem foglalkoztam, de ha jól tudom, Kurkó Gyárfás, Balogh Edgár, Demeter János és mások voltak a csoportban, és végülis a Magyar Népi Szövetség feloszlatását indokolták ezzel a perrel. És még mindig nincs vége, mert Vincze most vezető központi bizottsági aktivista és Méliusz alázatos szolgája. Tehát, ha Jóska engem támogat, akkor Vincze az apám és Vinczének hatalmas a cinkos köre, hisz a párt ellenőrző bizottságának alelnöke is volt, sok mindenkiről sok mindent tud. De Vincze felesége Constanţa Crăciun, aki egyetemistaként, a háború alatt került börtönbe mint kommunista, és aki színigazgatóként nekem miniszterem volt. És aki egy kivételesen rendes és demokrata asszony. Aki – azt kell mondanom – tisztelte az én ifjonti idealizmusomat és aki ahol lehetett, segített. De a lánc itt sem ér véget. Constanţa nagyon jó barátságban van Vaszile Vaidaval, a Kolozs megyei pártbizottság első titkárával, akiről már sokszor elmondtam, hogy nagyon pártfogolt. És íme a valódi poén: a párt központi bizottságának mai titkára, Ceauşescu beszédeinek fogalmazója, Dumitru Popescu Constanţa helyettese volt a művelődési minisztériumban és erősen kötődik volt főnökéhez. Tehát amikor én nála megjelenek, akkor ez a hadsereg jelenik meg. Plusz Király Károly a párt végrehajtó bizottságának tagja, tehát a Popescu még KISZ-ben felszedett régi barátja és szövetségese.
Egy másik vonal a Fazekas Jánosé, aki miniszterelnök-helyettes és aki egy más csoportosulást képvisel. És aki mélyen magyar. És van egy harmadik szövetségesem is, amely ugyan nem nyúlik olyan magasba, de amely mégis nagyon erős: a korrupció. – Pénzért Romániában apát-anyát lehet vásárolni. Mégis hogy van az – kérdem én is magam –, hogy élethalál harcot kell vívnom minden nap holmi aparátcsikokkal?
Ez is egyszerű: Ceauşescu a pártaparátusra alapítja a hatalmát. Az aparátus zöme – főleg a végrehajtó rész – szellemileg, erkölcsileg tudatosan szelektált értéktelen népség, amelynek mégis hatalmas vagyona van, amihez élete árán is ragaszkodik: Ceauşescu bizalma.
Nos, e két menetoszlop között caplatok – én is. És azt hiszem, hogy itt együtt menetelek sok román, német és magyar emberrel, olyannal, akinek az a kényszerképzete, hogy cselekedeteivel a népét szolgálja.
Mindezt azért írom le, mert úgy érzem, mutáció történt – legalábbis látszólag – az erőviszonyok tekintetében. Pénteken a második szám megjelenésének napján meglátogatta a szerkesztőséget a központi bizottság sajtóosztályának vezetősége, élén Sion Bujorral. A viszkit én adtam. A gratulációt ők hozták. A „bensőséges” ünnepség zenitjén egy pohárköszöntő címén Bujor döbbenetes dolgot mondott: ne vegyük rossz néven, ha belenyúlnak a szövegekbe, hisz’ ez a pártfeladatuk. És főleg ne menjünk sírni sehová, se Popescu elvtárshoz, se – mint a költségvetésügyben – Gere elvtárshoz, senkihez. Maradjon ez a mi konyhánkon.
Elmondtam a dolgot Vincze Jánosnak, aki tökéletes ismerője az apparátusnak. Mosolygott. Ez kétségtelen siker – mondotta. – De azért maga csak vigyázzon. – Egy normális ember azt hiszi, hogy a történtek az erejét jelzi. Ez nem normális világ. Szerintem ez annak a jele, hogy a nyomás fokozódik. Csak a módszerek változnak.
