1970. szeptember 22., kedd
Földes újjászületett! Nagy elégtétel ez nekem. Hétfőn érkeztem vissza vele Bukarestbe. Lakás egyelőre nincs, szállodában lakunk, ami azt jelenti, hogy alig alszunk, mert folyton a lapot alakítjuk. Tegnap délután kimentünk a strandra. Ott hallottam Szele Pétertől egy történetet. Reggel villamosoztak be a Scinteia Házba, a szerkesztőségbe, s beszélgettek, persze magyarul. Egyszer csak odafordul hozzájuk egy olyan húszvalahány éves ifjonc: miért beszélnek itt ezen az idegen nyelven? Mielőtt felelnének, leereszkedik szemben egy újság, s egy olyan negyven körüli, tisztviselőnek kinéző napszítta polgár mered a kötekedőre:
– De uram, ha maga Japánban találkozik egy románnal, milyen nyelven fordul hozzá, japánul?
Na, szerintem ez az igazi bukaresti ember!
1970. szeptember 28., hétfő
A hét végén hazarepültünk Kolozsvárra, s ma újra itt vagyunk. Ha mást nem, friss híreket arattunk. Kolozsváron mindenki a bukásomra spórol. Van aki nyíltan kimondja: alkalmatlan vagyok a szerkesztésre, azért szereztem meg Földes Lacit, hogy valaki tudja, mit kell egy lapnál csinálni. És azt is jellemzőnek tartják, hogy sikerült Földest kimentenem, miután tizenkét évig szilenciumon volt. Hálás Huszárnak a párt. Jól megfizetik, amiért a kettős kötődés kérdésében odamondott a magyar kritikusoknak.
1970. október 13., kedd
Sajnos elég ritkán jegyzek. Pedig nagy dolgoknak vagyok tanúja. Itt van mindjárt a vezércikk-ügy. Pénteken délután, amikor sem Földes sem Gálfalvi nem volt itt, hív Bányai József telefonon, hogy azonnal vigyem fel a kábéhez a vezércikket. Mondom: nincs lefordítva. Nem baj, vigyem fel magyarul, mert Andrei Vela elvtárs, a sajtóosztály helyettes vezetője ért magyarul. Hívjam Velat. Vela mérges: menne haza és kénytelen rám várni. Én is mennék haza – mondom nem kevésbé mérgesen –, de nincs hová. Mérges szóváltás, végül megegyezünk, hogy reggel viszem fel. Azért megkérdeztem, meddig van benn, mert – gondoltam – nem kell a palit buzerálni. Azt mondja, fél hétig. Mondom rendben, megkeresem. Meg is történik, felviszem és ekkor kezdődik a kalamitás. Hárman ülnek neki. 1. Vela a sváb, Temesvárról. 2. Bányai, a kolozsvári magyar és Sandescu előtt vizsgáztatják magukat – ellenem párthűségből, meg internacionalizmusból.
Folyik pedig az ügy imigyen. (Mellékelem majd a kéziratot)
– Mit jelent az, hogy a lap társadalmi szükségletnek tesz eleget és ezért alapították? Milyen társadalmi szükségletnek? Milyen hiányok vannak a mi társadalmunkban? Azért alapították, mert a párt úgy látta jónak.
– Mi az, hogy romániai magyar közélet? Ez egy szeparatista szempont. Különben is az egész vezércikk idegen a mi pártunktól. Mitől egyoldalú az ún. magyar közélet és ez kit érdekel?
– Miért pont ezt idézem (a testvériséget) Ceausescutól, miért nem azt, hogy a nemzeti kérdés végleg megoldódott?!
– Mi az, hogy romániai magyarság?
– Miféle hülyeség az, hogy a lap közvetít a román és magyar kultúremberek között, amikor az ország élete egységes és nem választható ilyen alapon szét?!
– Ki kért arra, hogy foglalkozzunk a nemzeti kérdéssel, mikor erre a párt hivatott?
– Miért nem írtok a párt által megszabott alapelvekről pl. a sajtó feladatairól?
– Mi az, hogy nemzetiségi intézmények?
– Mi az, hogy hazájához és nemzetiségéhez hű állampolgárok? stb., stb., stb.
Próbálom magyarázni. Kiértékelnek. Hülyének érzem magam. Rá kell jönnöm, hogy ez így nem megy. Abbahagyom. Elküldenek, hogy dokumentálódjak a Scinteianál (A Román Kommunista párt központi napilapja) este 8 órakor és reggelig írjam meg a cikket helyesen, és fordíttassam is le. Nem lehet. Muszáj.
Elmegyek Bodorhoz. Bodor felhajtja Domokost. Elolvassák a cikket. Azt mondják jó és nem szabad rajta változtatni! Jó, de mit tehetek? Menjünk Vincze Jánoshoz, a Magyar Dolgozók Tanácsa alelnökéhez. Este kilenckor beállítunk V.-hez. Katasztrófa. A cikk szerinte is jó. A sajtóosztály nem akarta a lapot, így akarja az ügyet kompromittálni. De nem szabad összeugrani velük.
Nem tehetem meg, amit tőlem kérnek.
Próbáljam meg, ő pedig reggel beszél Dumitru Popescuval. Átveszem a kagylót, azonnal ki is megy. Jelenti a főnökének, hogy beléptek a drótba. És Bujor még mindig nem ér rá, hogy fogadjon. Közben alkalmam van beszélgetni Bányaival és Velával, akik előzőleg olyan szépen vizsgáztak Sandescu előtt internacionalizmusból. Bányai: – H. elvtárs nem ért egyet, ahogy látom, azzal, hogy belenyúltunk a cikkébe. Én: – Végrehajtottam, de tiltakozom és nem is írom alá a cikket. Nem értik a nemzeti kérdést, nem ismerik a fogalmainkat. Itt koncepciók ütköztek össze: amelyek kizárják egymást és egyikünk sincs hozzákötve a székhez!
Mindezt nagyon civilizáltan. Végül bejutok Bujorhoz, aki mint egy állatszelídítő, biztatóan mosolyog. Bemutatom neki a makettet, bediktálom hasból, hogy melyik oldalon mi van, mire nekiesik a vezércikk szövegének és szorgalmasan húzogatja meg az oldalt. Be sem tudja fejezni, hív Popescu. Vincze elmondotta neki, hogy mit csináltak velem, s lehívja az egész társaságot magához. Röviden: szépen visszakéri mindazon tartalmakat, amiket a sajtóosztály kihúzatott. Bujor vezér parancsa értelmében ma kellett volna megjelennünk. Nem tudtunk elkészülni. Nemcsak a vezércikkel volt szörnyű harcunk, szinte minden írásba belekötöttek. Végül tegnap felmentem és elmondtam, hogy képtelenek vagyunk mára elkészülni. Kaptam még egy hetet. Alig értem be a szerkesztőségbe a hírrel, valaki megjegyezte: de hiszen az október 23, az ötvenhatos forradalom kitörésének a napja… Irtó megijedtem. Azonnal felhívtam Bujort. Csodálkozott a kérdés feltevésemen: a román pártnak semmi köze az ottani ötvenhatos eseményekhez – mondotta.
