1970. augusztus 13. csütörtök
Halálosan fáradt vagyok és szomorú, sőt ennél is több: kétségbeesett. Tegnap megvolt a gyűlés a kolozsvári megyei bizottságnál. Duca nem volt olyan durva, mint Bujor, de azt sem engedte meg magának, hogy emberi érvekre, kívánságokra tekintettel legyen. A jelszó itt is ez volt: vagy végrehajtod azt a feladatot, amit a párt számodra kijelölt, vagy viseled a következményeket. Egyetlen embert sikerült ezzel az erőszakkal besorozni: Baróti Pált. Bretter György el se jött. Rácz Győző orvosi igazolványokkal igazolta, hogy nem jöhet. Mikó Ervin ugyan elfogadta a megbízást, de utána végigsírta a várost, felküldte Duca első titkárhoz minden ismerősét, úgy hogy végül én kértem az első titkárt, hogy mondjon le róla.
A legdöbbenetesebb B. Z. esete, aki a lapszervezés egy kezdeti szakaszában kéretlen ajánlkozott, s akinek rovatvezetői állást ígértem. No most, feltehetően az erőszaktól ijedvén meg, levelet küldött a címemre, amit megőrzök. A levélben ez áll: vagy elintézem, hogy a párt mondjon le a vele szembeni erőszakoskodásról, vagy gondoskodjam a gyerekéről, mert öngyilkos lesz. Édes Istenem, mit tettem? Mit bűnöztem? Hiszen én csak a nemzetiségemen akarok segíteni! A nyugalmamat feláldozom, acsaládom biztonságát is, de a becsületemet a jó híremet nem adhatom! Nem lehetek gyilkos. Mit tegyek?
1970. augusztus 22. szombat
1970 késő nyarán már érezhető volt lapszervezői munkám első eredménye. Négy havi kemény munkával elértem, hogy mindenki meggyűlölt Romániában. Elsősorban persze azok a tollforgatók, akik nem akartak Bukarestbe költözni, de akiket a párt erre kényszeríteni akart. Másodsorban azok a jobb sorsra érdemesek, akik vállalták volna a bukaresti idegenséget is, csak szeretett szakmájuknak élhessenek, ám akiket a párt nem engedett a sajtó közelébe. Legtöbben persze azok az érdemtelenek voltak, akik így akartak a falusi tanárkodástól szabadulni, vagy a világhírre vergődni s akiknek még okuk is volt arra, hogy gyűlöljenek, mert nem vettem fel őket. Ezekhez aztán hozzá kell számítani a pártfogók, ilyen-olyan politikai-társadalmi nagyságok csoportjait, akiknek a számát minimum kettővel meg lehet szorozni, hisz nem csak azok orroltak rám, akiknek az emberét nem vettem fel, azok is, akik az ellefelük emberét fedezték fel a szerveződő szerkesztőségben. És se szeri se száma azoknak, akik ebben az időben okkal, ok nélkül mocskoltak. Mert ott voltak a titkos vagy nyílt pályázók a főszerkesztői helyre, amelyhez én, szerintük, érdemtelenül jutottam. Pontosabban nem érdemtelenül, mert az államnak, sőt magának a szekuritáténak tettem nagy szolgálatot, ám a szerkesztésben tökéletesen ártatlan vagyok. És ehhez, a nevem hallatán vicsorító hadhoz oda kell számítani még a központi pártaktívát is, amely érthetetlenül állt az úgymond fafejűségem, még pontosabban politikai iskolázatlanságom ténye előtt. Nos íme egy ilyen botrányos történet.
Amikor a megbízatásomat átvettem, Dumitru Popescu kábé titkár, aki egy rendkívül értelmes és rendkívül erőszakos káder – nem véletlenül hívja a szakma Popescu Dumnezeunak, vagyis Istennek –, de aki úgy tűnik a szó intellektuális értelmében mégis becsületes ember, nos, mondom, Popescu a beiktatásomkor leszögezte, hogy a Contemporanul című nagy példányszámú és népszerűségű hetilap testvérorgánuma lesz A Hét, vagy ahogy ő mondta, Á Het, és tehát mindenben azonos ellátottságot élvez. Én ezt akkor megjegyeztem. Ám alig itattam le kétszer-háromszor Lakatos gyógyszerész úr bánffyhunyadi szilvapálinkájával a Kultúrtanács néhány adminisztrátor emberét, rögtön kiderült, hogy az egyenlőség e tekintetben is sántít. Mégpedig nagyon. Mint megtudtam, az alakuló új lapnak 6,5 állással kevesebb jutott, mint román megfelelőjének. A béralapja ennek megfelelően 180 ezer lejjel kisebb. A Contemporanul egy számra 15 ezer lej honoráriumalapot kap, A Hét 9.400 lejt. Azt iskimutatták a frissiben szerzett szesztestvérek, hogy az „Egyéb kiadások” című fejezet költségvetése, tehát kiszállási díjak, benzinköltségek, telefonelőfizetések, lapelőfizetések stb. még a megengedett költségek fedezésére sem elegendők. De a diszkrimináció legeklatánsabb adata az, hogy a 305 ezer lej előirányzott számonkénti nyomdaköltség helyett mindössze 260 ezer lej szerepel a büdzsében.
Mikor az egészet átgondolom, azt mondom: itt nem szabad frontálisan támadni, elmegyek Sion Bujorhoz, elmondom, mit tudtam meg és közlöm vele: Én bizos vagyok benne, hogy neki nem volt tudomása erről a diszkriminációról.
A hét elején fel is hívtam telefonon. Kértem, hogy fogadjon. Mit akarsz? – kérdezte a rá jellemző cigányos közvetlenséggel. Mondom, hogy a költségvetés körül vannak némi differenciák. Azt mondta: jó, majd hív, ha ideje lesz tárgyalni. Eltelt három nap, nem hívott. Tehát: tudta miről van szó és nem akar fogadni.
Elmentem Méliusz Jóskához s elmondtam neki az értesüléseimet, valamint azt is, hogy Bujor tudatos cselekedetével állunk szemben, ezért nem akar fogadni. Nagyon dühös lett. Előttem hívta fel Gere Mihályt, aközponti bizottság titkárát, aki a pártgazdasággal és – ezt a viccet nem én csináltam, hanem Ceauşescu – a nemzeti kérdéssel foglalkozik. Gere azonnal fogadott. Mire odaértem, Bujor Sion is ott volt. Előadtam, hogy mi a panaszom. Elmondtam, hogy ha az ilyen apró trehányságokon nem segítünk, hiába írunk a lapban az egyenlőségről, mert az emberek nem hisznek majd nekünk. Gere finoman, aggódva dolgozik alám. Különösen Ceauşescu elvtárs utasításainak betartásához ragaszkodik. Számára – mondotta – az, hogy Ceauşescu elvtárs intenciói maradéktalanul érvényesüljenek, többet jelentenek pár százezer lejnél.
Csakhogy Bujor sem most lépett le a falvédőről. Egyáltalán nincs berezelve, amiért nem tartotta be Ceauşescu elvtárs állítólagos utasításait. Ellenkezőleg, támadásba lendül és rövidesen neki áll fennebb.
– Gere elvtársnak, mint a párt adminisztratív titkárának tudnia kell, hogy a Comtemporanul költségvetése pont annyi, mint az amit A Hétnek előírtunk. Csakhogy a Comtemporanul státuszán van néhány rejtett állás. Például onnan fizetik Micleat, a Ceauşescu elvtárs személyi fényképészét. Gere zavarba jön. Valamire emlékezhetik. Én azonban remek pálinkával dolgoztam, s tele vagyok adatokkal. Percek alatt kimutatom, hogy a rejtett állások csakegy kis százalékát teszik ki a két lap költségvetésében fellelhető különbségnek. Bujor elsápad a méregtől és odaszól Sandescunak, a helyettesének: Vizsgáld kiazonnal és tégy jelentést. Itt még valaki megüti a bokáját – mondotta, de a hangsúlyban az is benne volt, hogy a kárvallott könnyen én lehetek.
Így megyünk végig minden tételen. Bujor mindent tudomásul vesz, de most már nem cáfol.
Ez volt tegnap. Ma jön George Ivascu a Comptemporanul főszerkesztője: mit tett velünk kolléga úr?! – Mit? – kérdem. Felhívott Bujor, hogy dolgozzam át a költségvetésünket. Nem lehet magasabb, mint a maguké.
– És akkor mit tesz?
– Mit tehetnék? – kérdezte a világ legtermészetesen hangján – elmegyek egy Bujornál nagyobb főnökhöz, és elintézem, hogy ne kelljen átdolgozni.
