1970. augusztus 1., szombat
Mint látom, április elején közölték velem hivatalosan, hogy lapot kell alapítanom, de ezt követően három hónapig senki meg nem keresett. Július elején, apám halálos ágya mellől vittek el, hogy a kinevezést átvegyem és az útmutatásokat meghallgassam. Hiába mondtam, hogy nem mehetek, ilyent a „mipártunk” nem ismer – felelték. Elmentem hát, és csak a temetésére érkeztem vissza. Nos, ezután elkezdődött valami, amiről szintén nagyon nehezen szólok. Általában a kisebbség önismeret dolgában megelégszik az erényeinek a megismerésével. És ebben van is ráció. Azt kell erősítetünk magunkban, ami jó. A rosszról majd jobb időkben lehet és kell tárgyalni. Nos én most kikiáltom a jobb időket, mert előnytelen dolgokat is elmondok. Azt például, hogy a szenvedés nem teszi szentté a kisebbségit. Tehát a kisebbségi ember pont úgy esendő, mint a többségi, csakhogy mi – érte élő, áhitatos lelkek – azt várnánk, hogy hős legyen és magasztos.
Szóval megkapom a megbízatást: meg kell szervezni a lapot. A lehetséges legjobbat. Mert miként Dumitru Popescu, a központi bizottság titkára mondotta volt: ez egy központi lap kell legyen, amelynek irányítania kell a többit, de mi nem tudunk államelnöki rendeletet hozni, hogy titeket elfogadjanak, hogy nektek higgyenek. Ezt a rangot ki kell vívni. Minőségi munkával kell kivívni!
Ez tehát a feladat: létre kell hozni a romániai magyarság úgymond elitlapját. És én ígyis kezdtem neki a feladatnak. Igen ám, de az élet, mint annyiszor mondottam már: különös. Először is megindult kolozsvári lakásomra az önkéntes és önkényes hírlapírók áramlása, mégpedig jobbnál jobb ajánlólevelekkel. Egyiktől sem olvastam egy kinyomtatott sort sem, de ajánlóik – nekem valamennyien ismerőseim – azt állítják, hogy a lap, amit szerkeszteni fogok, akkor töltheti be hivatását, ha kegyeltjüket alkalmazom. Kitérő válaszokat adok, leíratom a címüket, hogy majd értesítést kapnak és megyek a saját fejem után. Vagyis próbálom megnyerni a romániai magyar közélet legjobb szellemiségeit. És ekkor áll belém a félelem. A romániai magyar szellemi élet első vonala elegánsan kitér a feladat elől. Leköltözni Bukarestbe? Nem! Ők Erdélyt el nem hagyják. Ebben még igazat is adok nekik. Főleg, hogy ugyanakkor munkatársi szolgálatukat készséggel felajánlják.
Vannak azonban őszintébb szellemek, akik nyíltan bevallják, hogy a vállalkozásban nem nagyon bíznak. Íme, idézek egy ilyen levélből.
Természetesen név nélkül.
„Amennyire tisztában vagyok magammal, annyira szürke még előttem az induló újság arca (…) nem ismerve a szándékodat, nem ismerve a lap feladatait és lehetőségeit, nem szívesen ugrom fejest az ismeretlenbe…”
Azt kell mondanom, hogy ez tisztességes álláspont, annak ellenére, hogy tudja, mi a feladat, a lehetőség, ám itt inkább a lehetőségekben való bizalom körül van a hiba.
De vannak itt – úgy értem a szervezői utamon – fájdalmasabb élmények is. Felkérem D.-t, aki világirodalom nagy szakértőjeként ismert. Nem jön. Miért? Mert úgy tudja, hogy G. is tagja lesz a szerkesztőségnek, aki egy gyilkos. Mellesleg G. egy nagyon jámbor, bár valóban marosvásárhelyi kritikus, akivel a kolozsvári D. valamikor tengelyt akasztott.
És a feltételek kikötésének nincs vége.
Például G., az említett kritikus sem akar jönni, mert ő viszont M-től fél, aki őt egy alkalommal nacionalistának mondta. Még mindig nincs vége, mert M. viszont ragaszkodik ahhoz, hogy a világirodalmi rovat élére D. kerüljön.
És ezeknél még mindig ki lehet mutatni valamelyes elvi, ideológiai alapot. De mit szóljak ehhez az állásponthoz? Idézek egy újabb levélből:
„Elvállalom a bukaresti állást a következő feltételek mellett: ha rovatvezetői besorolást kapok, ha minden általam írt cikkért 100 százalékos tiszteletdíj illet, ha két szoba összkomfortos lakást adnak, de csak a következő negyedekben… (és itt felsorolja Bukarest kertvárosi negyedeit.) – Ha a szerkesztőség kéri és intézi el a telefonomat és ha a jelenlegi kolozsvári lakásomat átadhatom a fiamnak, nem kell visszaadni a városnak.”
Mellesleg az illető egy nagyon harmadosztályú publicista. Mit kérnek majd a valóban élenjárók?
Nem tudom, mit tegyek. Azt hiszem vissza kell adnom a megbízatásomat. Ismét romantikusnak és naivnak bizonyultam. Ide másfajta ember kell, nem túlérzékeny állat, mint én vagyok.
1970. augusztus 8. szombat
A múlt heti naplórészletből az derült ki, hogy lapszervezői munkámban megtorpantam. Különben tele van az életem efféle megtorpanásokkal, bizonytalankodással.
Nincs a romániai társadalomban olyan erő, amihez igazodni tudjak. Az egyetlen szervezett erő a Román Kommunista Párt, amelyről egy dolgot biztosan tudok, hogy a saját érdekein kívül semmi sem érdekli. Ha törekvéseimből az új osztály és az új egyeduralkodó hasznot tud húzni, akkor van létjogosultságom, ha nem szolgálom a kurzus érdekeit, akkor elsöpörnek.
Augusztus 11., kedd
Valamit a pártaktíva is megtudott a nehézségeimből, mert az ügy, amit eddig szabotáltak, hirtelen nagyon sürgőssé vált nekik. A múlt héten Sion Bujor, a központi bizottság sajtóosztályának főnöke telefonhoz hívatott és hangja nagyon keményen csengett: mi van a lappal? Mikor jelenik meg az első szám? És utasított, hogy jelentéstételre azonnal utazzak fel Bukarestbe.
Nagyon nehéz helyzetbe kerültem, hisz az igazat nem mondhattam meg. Azt, hogy a romániai magyar értelmiségiek nem bíznak szeretett pártjuk jóindulatában és ezért nem tódulnak utánam Bukarestbe lapot alapítani.
De, ha az igazat nem mondom, mit mondjak? Nyilván az igazságot, hisz van más igazság is, nem csak az övék. Ugyanis van olyan ember, aki szívesen vállalná a bukaresti kalandot és aki vonzóerőt is jelentene az alakuló szerkesztőség számára. Ilyen például Földes László a kritikus, az esztétika egyetemi tanára, az Utunk volt főszerkesztője, akit az 1956-ban tanúsított – állítólagos – liberalizmusáért zártak ki a pártból, váltották le az Utunk főszerkesztőségéből és vették el – immár 12 éve – a sajtóban való közlés jogát.
Tabák László is kiválóan alkalmas lenne szerkesztőségi munkára, de egyelőre ő is kizárt párttag és még mindig azon a poszton van, ahová színházigazgatóként én vittem, amikor a pártlaptól kidobták, tehát a kolozsvári Magyar Színház műszaki felügyelője.
Két alapember, akire lehet építeni – ha hagynák.
Elhatároztam, hogy erre a kettős javaslatra alapozom a mostani taktikámat. Mert azt már megtanultam a pártaktivával való több mint két évtizedes együttműködésem alatt, hogy ha az aktivistának velem szemben igaza van, akkor én elvesztem. Tehát Sion Bujornak nem lehet igaza.
Azt kell hangsúlyoznom és bizonygatnom, hogy én képviselem azokat a minőségi szempontokat, amelyeket Nicolae Ceauşescu intelmeként nekem Dumitru Popescu központi bizottsági titkár tolmácsolt.
Persze az effélét elhatározni könnyű, ám egy Bujorral szemben megvalósítani nem egyszerű. Bujor már húsz éve vezeti a romániai sajtómunkát és ugyanennyi ideje örvend közutálatnak. Az egyik újságíró kolléga mondotta: ha egyszer azt látom, hogy Bukarestben mindenki részeg és örvend, akkor tudhatom, hogy Bujort kirúgták. Persze ez a kirúgás abszolút nem valószínű. Bujor egy diabólikus figura kacska balkézzel, gátlástalan terrorisztikus hajlamokkal és némi illegalista múlttal. Bevezetőként és egy kicsit védekezésül is ezúttal azt találtam neki mondani: azért nem sietem el a szerkesztőség összeállításának a dolgát, mert egy minden tekintetben kifogástalan gárdát akarok öszszehozni, akikkel ne legyen Bujor elvtársnak később problémája. Mire Bujor sátáni kacajban tört ki. – Problémánk, nekünk, a sajtóval? Elvtárs, mi effélét nem ismerünk! A mi sajtónk pártsajtó, érted? Ha nem teljesíti a feladatát, akkor mi gyökerestől tépjük ki az oda nem való elemeket, érted?
Hogyne értettem volna. Az értelmet mint luxust még megengedtem magamnak, azt nem engedhettem már meg, hogy meghátráljak. Éppen ezért, mintha a Bujor fenyegetése el se hangzott volna, előadtam – egyelőre – a Földes kinevezésére vonatkozó elméletemet. Hogy tehát itt az alkalom, rehabilitálni kellezt a kiváló embert, akit igazságtalanul politikai ellenfelének, Hajdú Győzőnek feljelentése alapján zártak ki a pártból, és aki most nagy szolgálatot tehet az országnak.
Bujor úgy nézett rám, mint apa a hülye gyermekére. Halk volt és türelmes: – Kizárt párttag hogy lehetne tagja a központi bizottság nomenklaturájának? De hát rehabilitálni kellene – erősködtem. – Kérte ügye felülvizsgálását? – kérdezte Bujor. Nem kérte, mondtam, ő úgy érezte, hogy neki van igaza.
Bujor hangja most már metszett, mint az acélpenge: A párttal szemben senkinek sem lehet igaza! Ezt jól jegyezd meg! Hirtelen papírt lökött elém meg ceruzát és valami olyasmit mormogott, hogy neki az ilyen éretlen dumára nincs ideje.
– Ki a legjobb magyar filozófus? Olyan, aki ír is és aki pártosan gondolkozik?
– Rácz Győző – mondtam bizonytalanul.
– Írd fel erre a papírra.
– De én beszéltem vele, nem akar Bukarestbe jönni.
– Ne törődj, majd beszélek vele én. Tovább: ki a legjobb irodalomkritikus?
– Láng Gusztáv.
– Írjad.
– Nem jön. Tudom, hisz barátom.
– Majd én beszélek vele és akkor jönni fog. Mondd: ez az illető párttag?
– Nem tudom – feleltem.
– Hogyhogy nem tudod? Azt mondtad, hogy barátod.
– Tényleg barátom, de én nem ilyen alapon szoktam barátkozni.
– Elég baj – vélte Bujor. – Tovább: ki a legjobb szerkesztőségi főtitkár?
Most már nem ellenkeztem, mondtam, mondtam a neveket. Mikor aztán a lista kitelt, Bujor azt mondta: Holnap kilenckor légy Aurel Duca elvtársnál, a Kolozsvár Megyei Pártbizottság első titkáránál. Addig ezek az elvtársak le lesznek értesítve és ott meg lesznek győzve. Egy forradalmi pártban így intézik az ügyeket. Ez nem polgári parlament. Valaki vagy teljesíti azokat a feladatokat amiket a párt rá kiró, vagy nem muszáj párttagnak maradnia. Éreztem, hogy ezt a csatát elvesztettem. Ha valakiben maradt még valami illúzió azt illetően, hogy ez a bukaresti lapalapítás esetleg jó ügy is lehet, az most kigyógyul e hitéből. Erőszakkal nem lehet meggyőzni az embereket arról, hogy szabadok.
A szerkesztő megjegyzése
Huszár Sándor naplójának ezt a részét már közöltük – mint említettük és megjelöltük, a magyarországi Palócföld folyóiratban megjelent részletek alapján -, mégis úgy véljük, érdemes itt is folytatni – éppen a folyamatosság miatt. Hiszen kor-, sőt egyenesen laptörténet. A (régi) Hét története az Új Hétben…
