1970. április 30., csütörtök
Tegnap Ceauşescunak megint eszébe jutott a népe: te jó Isten, vajon nem romlott a húsellátás? És elment a piacra. És ezúttal is orvosi köpenybe öltözött urak és hölgyek szolgálták ki a „csetecánok” -at (magyarul: állampolgár). És a vásárlók mosolyogtak rá, és köszönték neki a jólétet, a pult mögöttiek pedig tapsoltak.
Istenem! Hát én most ebbe a színdarabba lépek be! Én is fehérköpenyes kiszolgáló leszek, vagy éhes vásárló, aki tapsol? Nem. Én teremtem elő azt a többszáz tonna húst, amit eladott előlem.
Ó, de ez hogy lesz?!
1970. április 1., szerda
Délben telefonált Aurelia Mihalcea, a megyei tanács alelnöknője, hogy azonnal utazzam fel Bukarestbe. Sion Bujor elvtárs, a központi bizottság sajtófőnöke hívat. Megint kezdik? Hát hülyítettek eleget a tévé főszerkesztéssel a tavaly nyár óta. Rövid tépelődés után elhatározom: felmegyek, de most már tévé ügyben még határozottabb leszek. Az adás két óra egy tömbben és megfelelő lehetőséget kérek arra, hogy új munkatársi gárdát hozzak Erdélyből.
1970. április 5., csütörtök, május 3., vasárnap
Ma teljesen véletlenül rábukkantam a pár nappal ezelőtt egy magyarországi lapból kivágott cikkre, amely J. P. Sartrenak a londoni New Left Reviewnek adott interjúja alapján íródott, s ahol ezt olvasom: „Az az ember, akit belöktek a történelem mély vizébe, még megtartotta az igen vagy a nem választásának lehetőségét. De ezután szembe kellett nézni a háború utáni időszak szétbogozhatatlan problémáival, olyan emberként, akit társadalmi léte teljesen meghatároz, de közben elhatározásának kellőképpen birtokában van ahhoz, hogy vállalja ezt a helyzetét és ennek felelősségét. Mert (…) minden ember mindig felelős azért, hogy mit csinálnak belőle, még akkor is, ha semmi mást nem tehet, mint vállalja ennek felelősségét. Azt hiszem, az ember mindig tud csinálni valamit abból, amit belőle csináltak.”
Döbbenetes! Hát ez az én esetem. És lám, nem egy magánember esete, hanem egy – úgymond – történelmileg meghatározott autentikus – törzskönyvezett! – figuráé.
1970. május 11., hétfő
Bukarestben voltam a múlt héten, az Írószövetség vezetői ülésén. Este a szállodában K. nagyon internacionalista nevelésben részesített. Hosszan magyarázta, hogy nemzetközi zsidó összeesküvés áldozatai vagyunk. Én – tette fel nekem a kérdést – hányszor voltam Pesten, és hányszor csináltak velem interjút? Bezzeg – és itt felsorolta néhány zsidó barátunkat és kollegánkat –, velük nem egy interjú készült!
Hányinger környékezett szavai hallatán.
Akarattal hallgatom el a nevét, hisz amúgy nagyon jó irodalmár. És régi antiszemita. Amikor a kolozsvári magyar színházhoz szerződtettem Rappaportot, Harag Györgyöt, Kovács Györgyöt és még ki tudja, kit, végigszaladta Kolozsvárt a vészhírrel: Huszár meg akarja tölteni a Magyar Színházat zsidókkal, ne hagyjuk!!!
Nos, ha mégis elvállalom a lapalapítást, ellene vállalom el.
