1970. április 2., csütörtök
Hetek óta bosszant ez az irodalomcentrizmus vita. Az ember a budira se mehet, ott is azt találja. (Ez szó szerint így van, mert a szerkesztőségben sok a nemes célra felhasznált nyomdai levonat). Most aztán elolvastam az eddig megjelent írásokat.
Hát mit mondjak? Nem lettem sokkal okosabb. Sok mindent tudok – keveset értek. Azt sem – például –, hogy ez az egész mire jó? Maradnak tehát a tények. Kitéptem az áprilisi Korunk egy lapját, Tóth Sándor cikkének első oldalát, ahol összefoglalja az eddigi dumát. Ennél többet az utódoknak sem ér az ügy.
FÓRUM (rovatban):
Művelődésünk a struktúra és a funkció összefüggésében. Égető kérdéseinket tűzte napirendre Gáll Ernő” a dialógus jegyében” (Korunk 1969.12.), a romániai magyarság szellemi műveltségében észlelhető aránytalanságoknak, a szellemi munka megosztottsága következtében egyre szűkebb körökben alkotók egymástól való elszigetelődésének, egyoldalú érdeklődésének, szakmai beszűkülésének aggasztó kérdéseit.
Nyomában kibontakozott sajtónkban az „irodalomközpontúság” körüli vita. Ez a vita azonban, véleményem szerint, legalábbis ez ideig még – fontos rész-igazságok megfogalmazása ellenére – nem irányul a probléma lényegére. Nem volt szerencsés már az sem, hogy az első hozzászólók, Benkő Samu, Veress Zoltán, Kallós Miklós (Korunk, 1970. 1.), inkább csak tollhegyre tűzték a problémát, de behatóbb boncolgatására nem vállalkoztak. Már a szerkesztőség is elég fukaron szabta meg az első hozzászólások terjedelmét, s ez korlátozhatta, feszélyezhette a cikkírókat abban, hogy nézeteiket a kívánatos árnyaltsággal fejtsék ki. Bármennyire fontos meggondolásokkal és adalékokkal vonultak is fel a további hozzászólók, Páskándi Géza és Marosi Péter (Utunk, 1970. 9. és 11.) a tulajdonképpeni problémákat eddig még körvonalazni sem sikerült. Az eddigi vitának talán a legjellemzőbb vonása az, hogy miközben a hozzászólók mind az irodalomközpontúság kérdését tárgyalják, azt – a szövegekből kiolvashatóan – eltérően, egyénien, ötletszerűen értelmezik. Igazi eszmecsere azonban – és nem félreértésekből táplálkozó polémia – csak akkor lehetséges, ha előbb tisztázzuk a fogalmakat, s azonos módon értelmezzük őket.
Az első közlemények inkább azzal az aggállyal járták körül az irodalomközpontúság kérdését, hogy ez egyoldalú táplálékra fogja a szellemi javak fogyasztóit, akiknek ezért hiányosak információik a természettudományok, a történelem, a szociológia, a filozófia köréből. El nem hanyagolható, de mégiscsak másodlagos kérdés ez. Még azért is csínján bánnék vele, mert a vulgarizálás vágányaira vezetne, ha a problémát csak erre korlátoznók. A probléma ilyenszerű felvetése ugyanis esetünkben tulajdonképpen azt firtatja, hogy a különböző társadalmi tudatformák hogyan hatnak közvetlenül a társadalmi létre, érvényesülnek-e itt bizonyos kívánatos arányok a különböző tudatformák (tudomány, művészet, filozófia) között. Szimplifikáló szemléletről árulkodik ez a kérdésfelvetés, hiszen köztudott, hogy – egészségesen funkcionáló szellemi életben – például a filozófia főként nem közvetlenül, hanem más tudatformák (nagymértékben a szépirodalom) közvetítésével fejti ki tudatformáló hatását.Éppen ebből a meggondolásból a hangsúlyt én szellemi életünk belső háztartásának a kérdésére helyezném, vagyis azt kérdezném, hogy a szellemi javak alkotói mennyire fogyasztói is más, szomszédos szellemi szférák termékeinek. Vagyis művelődésünk különböző szférái között megvan-e az a kívánatos, egymást termékenyítő kölcsönhatás, amely szellemi életünk egészének és minden egyes alkotórészének optimális tudatformáló hatékonyságát, a társadalmi tudatnak a társadalom létére kisugárzó alakító hatását a leginkább biztosítja(…)
Este átjött Földes Laci. Miről vitatkozhattunk? Nyilván az irodalom-centrizmusról. Elmondtam neki, hogy szerintem az egész ügy úgy marhaság, ahogy van. Laci azonban megdöbbentett. Ő ugye tudós ember, hisz egyetemi tanár és ami még lényegesebb: politikus elme. Mi szépírók akkor politizálunk, amikor muszáj és akkor is kicsit prostituáltnak érezzük magunkat. Az elméleti ember – olvasson bármilyen oldott szöveget – azonnal általánosít. Számára az értelem a szárazföld. Mindenesetre döbbenetes dolgokat mondott. Íme: A Korunkban folyó vitának, melyben jobbára a Korunk kör tudományos érdeklődésű munkatársai vesznek részt, igen nagy a jelentősége. Tulajdonképpen a romániai magyar közgondolkodás torzságára mutatnak rá. Azt a történelmileg kialakult helyzetet tárják fel, hogy a demokrácia hiánya miatt a tudatformák közül Romániában csak az irodalomnak van anyanyelvi kötődése. A tudományos és más tudatformák román nyelven élnek. Azt is kifejtik ezek a filozófusok, szociológusok meg egyéb területeken dolgozó szakírók, hogy ezen a helyzeten sürgősen változtatni kell.
Bőven fejtegettem, hogy én ennek ellenére sem látom a vita értelmét. Örvendjünk, hogy legalább az irodalom kommunikál azemberekkel. Most már annak a sanszait is le akarjuk rontani?
Ekkor mesélte el Földes a vita kialakulásának háttértörténetét. A Korunk múlt évi decemberi számában Gáll Ernő cikket írt a nemzetiségi önismeretről, aminek azonban egyáltalán nem volt visszhangja. Balogh Edgár, mint helyettes szerkesztő és notórius nemzetiségi harcos, erre akcióba lép, összehív néhány dühös fiatalt, elmondja nekik, hogy ezen a bóton keresni lehet és biztatja őket, hogy csatlakozzanak Gállhoz. Csatlakoznak. Kimutatják, hogy intézmény hiányában a nemzetiségi önismeret egyoldalú és hiányos. Nincs anyanyelvi tudományos élet és publikáció, a Román Akadémiának nincs magyar irodalmi osztálya, nincsenek tudományos profilú lapok, a tudományos könyvkiadás kizárólag románul létezik. Szóval szemmel látható, hogy a cikkeket a cenzúra azonnal kiveszi és vizsgálat indul a lap ellen.
Nos, a párt vizsgáló bizottsága megállapítja, hogy a Korunk-írások jellege revendikatív. Ezért aztán kihúzzák a cikkekből a revendikációt és marad társadalmi bajként az irodalomcentrizmus. Mert az irodalom valóban bajkeverő. Le kell törni a szarvát!
Tehát – mondom Földesnek – olyan gyorsan szaladtunk az asztal körül, hogy fenékberúgtuk saját magunkat. Hozzásegítettük a hatalmat ahhoz, hogy újólag alkotóan beavatkozzon az irodalom életébe és megkövetelje, most már úgymond a közvélemény nyomására, hogy a lapban több legyen az üzemi riport.
Földes ellenkezik. A vita pozitív – állítja. – Bukarestben új magyar lapot terveznek immár két éve. Ez a vita meggyorsítja majd a lap születését.
Nem hiszek neki, de hallgatok.
Bukarestben számos új hír fogad: Fazekas János Gálfalvi Zsolton keresztül üzeni, hogy feltétlenül fogadjam el a tévét. Méliusz József Domokos Gézán keresztül azt üzeni, hogy ne fogadjam el, mert nekem a most alapítandó művelődési hetilapot kell szerkesztenem. Meg vagyok kavarodva.
1970. április 15., szerda
Negyvenegy éves vagyok. Istenem, mi vár még rám. Földes Laci egy üveg itallal és egy kérdéssel kopogott be a lakásba: – Isten éltessen! De mondd, ez az irodalomcentrizmus ugye nagy marhaság?!
Röhögtünk, ugyanis úgy néz ki, hogy én leszek a születő új lap alapító főszerkesztője. Legalábbis ezt mondták Bukarestben. Annyira nem tudom komolyan venni, hogy a duma zöme nem is erről szólt.
