Kolozsvár, 1970. január 12., csütörtök
Múlt hét csütörtökén Temesváron jártam. Jó komámnak, Cseresnyés Gyulának volt bemutatója: Németh László Villámfénynél című darabját rendezte szép sikerrel. Az egyik szünetben az előcsarnokban beszélgettem Mag Péterrel, aki nemcsak régi kollegám, de jelenleg a magyar társulat irodalmi titkára. És ahogy ott füstölünk és füstölgünk, félrevonja Pétert egy – mint utóbb kiderült – színházi feleség, és – jól hallom – ezt kérdi: Péter ki az a Huszár, mert itt mindenki utána érdeklődik. Péter rámnézett és harsányan felnevetett. Én el se mosolyodtam. Nem a híres Huszárt keresték, hanem – azt kell mondjam – a hírhedtet. Igen, ebbe az önkéntelen reagálásba szinte azt mondhatnám, belebetegedtem. És hazajövet napok óta naplóm köteteit lapozom. Keresek valamit. Pontosan magam sem tudom, mit.
Fülöp G. Dénes barátommal volt egy ilyen alapélményem. Együtt indultunk az írói pályán, ő azonban a kulákosításnál mindenhonnan kikerül: a Bolyai Egyetemről, az irodalmi lapok hasábjairól. Apja kívánságára teológus lesz, majd ötvenhat után letartóztatják. Ha jól emlékszem, hatvanháromban szabadul. Egy kis székely faluban lesz pap. Írok neki. Nem válaszol. Felülök az igazgatói kocsira és kiszaladok hozzá. Sírunk, de keveset vallunk. Végül kivisz a mezőre. Mondani akar valamit, de a parókián nem meri. – Sándor – fordult velem szembe, ahogy a faluból kiérünk –, be kell neked vallanom valamit: én a börtön után már nem vagyok ugyanaz az ember, aki voltam… Valami ilyesmit várok. Ilyen felismerést. Ilyen (ön)vallomást. Annyira hihetőt, mint amilyen az övé volt. És olyan váratlant, mint az övét követő enyém: én sem vagyok ugyanaz…
De minek alapján várok, keresek effélét?
1970. január 13., kedd
A tavalyi napló február 11-i bejegyzései mellett egy cikk kézírásos első fogalmazványára bukkanok. Címe nincs, de a cím helyén ez áll: cikk lett volna, de Marosi Péter, akinek megmutattam, azt mondja, hogy a szöveg csak a középnemzedék lelkiállapotát jellemzi. Így aztán be se fejeztem.
„Sajátos lelkület jellemzi mai irodalmi életünket, amelyet minősíteni nem akarok, de amely sok tekintetben ellentéte annak, amit én – alighanem javíthatatlan romantikus lélek – közösségi szellemnek tartok, s amit mi valamikori külvárosi rongylabdát kergető futballisták csapatszellemnek neveztünk. És már gyerekfejjel a győzelem elengedhetetlen feltételének is éreztük. És ha futballhasonlattal kezdtem, hadd folytatom azzal tovább: ma mintha egyetlen dolog érdekelne mindenkit, hogy ő rúgja a gólt. Holott irodalmi példák sokasága bizonyítja ennek a grundon szerzett felismerésnek az igazát, hogy egyetlen Pelé nem csinál csapatot.
Tehát valóban hiányzik a csapatszellem a mai irodalomban? Nemcsak az hiányzik, hanem egyenesen az ellenkezője jellemzi a tevékenységünket: az atomizálódás, a burkolt és csak alkalomra váró gyűlölködés, elviekbe rejtett rivalizálás stb. Persze itt konkretizálni kellene a jelenséget. Nem teszem. És nem azért, mert nem volna a kezem ügyében elég példa. Nem akarom. Tudva tudom ugyanis, hogy az okozatokra mutatnék rá csupán. Ugyanis az okokat nem ismerem…”
A „hírhedt” szó a torkomon akadt. Hiszen nem vagyok én bűnöző!
Biztos?
Vizsgáljuk meg egyetlen vonatkozásban a működésemet: a színházhoz való viszonyom vonatkozásában. Mikor 1964-ben lemondtam az igazgatásról, a gyűlésen felállt Koós Zsófia és azt mondta: ünnep ez a nap, a színház felszabadulásának ünnepe, mert én terrorizáltam a társulatot.
Visszamenve az Utunk szerkesztőségébe, olyan mértékben lettem bukott ember, hogy egyik rovatvezető – a név itt nem fontos – egyszerűen kitessékelt a szobából, ahol együtt dolgoztunk s ahol összeszólalkoztunk. Volt úgy, hogy egymás után öt írásomat vette ki a lapból a pártellenőrzés. Mert, védtelen lévén, a cenzor nem kockáztatott. Ellenkezőleg, rajtam bizonyította a párthűségét. Az olvasók azonban figyeltek rám. Akkor írtam azokat a beszélgetéseket harmincnyolc kortársammal, amelyek 1969-ben Az író asztalánál címmel megjelentek, s amelyről Kovács Sándor Iván a Kortársban azt írta, hogy az erdélyi irodalom első útikönyve.
De a leginkább a színház jelzi, hogy vergődésemnek értelme volt. Pár évi igazgatás után utódom lemond és végrendeletében azt írja: a színház csak úgy menekülhet meg a válságos helyzetből, ha engemet visszahívnak. Domokos Géza – aki akkor a kulturális ügyek magyar miniszteri tanácsosa –, árulja ezt el nekem. Kénytelen megtenni. Meg kell tudakolnia: visszamegyek-e, ha hívnak. A visszamenetelre azonban nem kerül sor, mert a megyei pártbizottság nem ért egyet ezzel. Földes László, aki akkor már szilenciumon van, csak egyetemi tanár, egy Vacaru nevű tanártársától – aki egyúttal megyei vezető pártaktivista – baráti alapon megkérdezi, hogy ennek mi az oka. A válasz szó szerint ez volt: mert Huszár egy faragatlan fickó, aki nem tud viselkedni!
Kell ezt tovább magyarázni? Talán egy szót cserélnék ki a Liviu Vacaru szövegében: nem tud bólogatni.
Persze ez sem igaz. Bólogatok én bőven. De nem eleget!
Ez a viszonylagosság a hibám is meg az erényem is. És ezek a kvalitások olykor fel is cserélhetők. Mikor válaszolni kell a magyar kritikusoknak, akkor az én nem eleget bólogató viszonylagos népszerűségem erény a hatalom számára. Akkor egy cikk ellenében cselekvési lehetőséget kínálnak fel, de a szerveződő magyar televíziózás főszerkesztője már nem lehetek – bár első helyen javasolnak –, mert ezzel olyan presztízst kapnék, amit nehéz lenne utóbb ellensúlyozni.
Emlegetnek valamiféle Bukarestben szervezendő magyar hetilapot is, amelyhez nem találnak főszerkesztőt. Hatvankilenc őszén Balogh Edgár elkap és a rá jellemző lelkesedéssel megölel: Sándor, most jövök Fazekas Jánostól. Megegyeztünk. Miben? Abban, hogy te leszel a főszerkesztő.
Volt azonban hozzá egy kérdésem, ami Edgárt kissé meglepte:
– Mondd, kedves bátyám, te most miről beszélsz?
– Hogy, te nem tudsz semmiről? – kérdezte.
