Szeged, 1992. július 13., hétfő
Mindent egy lapra, avagy mint aki halkan belelépett
Az alábbi sorokat egy helyi lap aláíratlan – tehát szerkesztőségi véleményt közlő – kommentárjából másoltam ki.
„Jalta – amit a mi javunkra sose tartottak be, mert a fifti-fifti nyugati és keleti befolyás helyett nálunk hosszú ideig százszázalékos szovjetizálás folyt – nemcsak a testvérországok közé emelt falat, hanem a nemzetek közé is. Az erdélyi magyaroknak felülről választott vezetői szájával 1968-ban például meg kellett tagadniuk a magyarországi magyar kultúrát. Először Ceauşescu gyűlésein, aztán nyilvánosan meg is tették ezt. Kimondva, hogy Erdély magyar kultúrája önellátó, nincs szükségük az ’anyaországra’.”
Enciklopédiába illő szavak! Tökéletesen fejezik ki azt a felületességet és fennsőbbséget, amely bizonyos fajta „hazafiasságot”, lám, máig jellemez Magyarországon. Nos az 1968-ban a magyar kultúrát megtagadók között én is ott voltam, felléptem tehát a nemzeti érdekeinket védelmező igaz magyarok ellen. Lám, nem teszek semmit idézőjelbe, hisz e tudattartalmak azóta is változatlanok. Én csak annyit akarok az ügyhöz hozzátenni, hogy íme a tények sem változtak. Idézek Sorsom emlékezete című, Bukarestben, 1982-ben megjelent könyvem Örkényék című fejezetéből.
„A magyarországi kritikusok egy csoportja – már nem tudom, milyen apropóra, azt hiszem, csak belső hiányérzetnek engedve – kihirdette a nemzetiségi irodalmak kettős kötődéséről, az író kettős felelősségéről szóló elméletét, amelynek a lényege az volt, hogy gondjainkért mindkét ország felelősséggel tartozik. Nos ez az épp tomboló csehszlovákiai események feszültségén felerősödve erős politikai hangsúlyt kapott. Ezért vállaltam Balogh Edgár, Domokos Géza, és mások mellett én is, hogy írói, emberi hitelünkkel e kritikusi buzgalmat lehűtsük. A kérdés így vetődött fel: a nemzeti kérdés bizonyos problémás esetei kapcsán mindig kijelentjük, hogy az ország védelmében lépünk fel. Nos, itt van egy olyan ügy, amely irritál, és amelyben épp az említett morális egység bomolhat meg. Teljesítenünk kell most is állampolgári kötelességünket, nemcsak amikor nemzetiségi sérelmet látunk. A kérdésfelvetés logikája elől nem lehetett kitérnie annak, aki valóban tenni akar, amit tud s lehet, a jövőben is nemzetisége érdekében. Ezért a filozofálókat magunkban kárhoztatva vállaltuk a társadalmi megbízatást.”
Hogy a feladattal bennünket megbízó úgymond társadalom mögött milyen hatalmi szerv és mekkora veszély húzódik meg, azt most hagyjuk. Tépik elegen az ingüket, nincs rám ez ügyben szükség. Maradjunk a közölt idézettel, mert ez valahol az önmagammal való kiegyezés szövege is. Külöben ezügyben a koronatanú vallomásával ér fel kortársam, Beke György 1988-ban lejegyzett s a Tiszatájban közzétett naplórészlete.
„Fordított történelem kezdődött el a negyvenes évek közepétől a nemzet és a ’nemzetiség’ kapcsolatában. A gyermek vette át a szülő szerepét (…) Erdélyben nagyobb becsben tartottuk – nyilván titokban – a nemzeti hagyományokat, mint a cinizmus füstös tüzétől kiégett anyaországban. Nagyon sokan magunkban építettük fel a saját jövőnkre formált, teremtett magyar hazát, nemzetet, történelmet és jövőt. Érzelmeink befelé fordultak, a külvilág számára észrevétlenekké váltak, de annál mélyebbre eresztették gyökereiket a családokba, a falvakba és városokba, negyedekbe, vallási, kulturális kisközösségekbe. Bukarest és Budapest egyazon szovjet hűségben nyugodhatott meg a csalóka csöndben. Éppen ezért volt olyan váratlan a tűz fellobbanása, az első szikrától, 1968-ban, az írószövetség kritikai szakosztályának vitája után. Pedig ha a magyar kommunisták nem vetik el már kezdettől a nemzeti egységet és az érte viselt felelősségüket, hanem beleillesztik az országok közötti kapcsolatrendszerbe, akkor a kettős kötődés, kettős felelősség vitája nem váltott volna ki olyan nagy riadalmat Bukarestben. A román párt urai beleszoktak volna a népek, nemzetek természetes jogaiba. Így azonban az eddigi budapesti hivatalos állásponthoz mérve bélyegezhették nacionalizmusnak azt, ami mindegyik nemzeti irodalom elvitathatatlan joga, lényege.”
Annyit fűznék a fentiekhez hozzá, hogy a szövetséges – és a valóság tényeinek – felvonultatásával én nem támadni akarok, ellenkezőleg: védekezem. Ha valamiben, hát ebben érzem hibásnak a fent névtelenül citált, de amúgy elég népszerű sajtóvéleményt. Hiszen az erdélyi értelmiségiek – vagy mondjam úgy – cselekvésre ítéltek sajátos helyzete nem mai probléma. Az alábbi sorok Tamási Árontól valók. Mellesleg ez is az Örkényék című fejezet egy részlete.
„Mindebből nyilvánvaló, hogy a kolozsvári Hitel a világgal való kapcsolatait szinte kizárólag a magyarországi fiatal szellemi áramlatokkal tartott kapcsolatával helyettesíti – írja 1936-ban egy olyan írásban, amely a Vásárhelyi Találkozó genézise. Kifejti: – erdélyi öntudatomat nem elégíti ez ki. Én ugyanis megfordítva látom a szerepet: a Hitel tanuljon Szegfűtől és minden érdemes embertől a világon, de sose maradjon máshol lévő szellemi mozgalmak függvénye, hanem ellenkezőleg, ő legyen az a gócpont, amely egy erdélyi szellemben kialakított ideológiát sugároz széjjel magyarokhoz és környező népekhez.”
Persze azóta sok minden változott – mondhatja akárki. Amire én megkérdezem: vajon a tények figyelmen kívül hagyásának magyarországi gyakorlata is? Az alábbi, 1992 májusában Nagyszalontáról érkezett levél e kiragadott részletével én továbbra sem akarok vádaskodni, csak meggondolkoztatni. Abban sem vagyok biztos, hogy barátomnak – kinek nevét nincs felhatalmazásom közölnöm – mindenben igaza van. Egyben azonban feltétlenül: úgy érzi, hogy magyarországi testvérei sok mindenre figyelnek, reá a legkevésbé. „(…) És végül, ami bosszant. Nálatok: az éretlen, felelőtlen, karrierista emberek és fiatalok magatartása. Az elvtelen viták, melyekkel a Vatra prédájává teszi a magyar vezetést. Látjátok, dák testvérek, milyen mocskosok a magyarok! – írják a lapjaikban. Felháborító ez a nemzetrontó, önző magatartás. Egyes ottani pártok csápjai idáig is elérnek. Jönnek a nagy blöffel: platformosítás! ’Átkos magyar egység – mondják – amit a kommunisták hirdetnek az RMDSZ keretében.’’ Legyen szabad tíz pártra szakadnunk!!!’ Hát ők nem látják, mi történik Szlovákiában? A magyarországi liberálisok talán Cimpeanu Nemzeti Liberális Pártjára szavaznak? A Kisgazdák pedig Ratiura? Nem folytatom(…) Az ’elvtelen magyaregységnek’ köszönhetően avathattunk nemrégen Arany János szobrot Nagyszalontán, helyeztünk el három emléktáblát (Sinka, Zilahy, Kulin). És álljuk a sarat: Szalontán magyar a polgármester és a 21 tanácstag közül 13 magyar!”
Mindezt azért jegyzem fel, mert Naplómat sajtó alá rendezve ismét olyan időszakhoz értem, amelyet a cselekvéskényszer jellemez. Tehát a kompromisszumok kényszere is. Ugyanis a társadalmi cselekvés – hogy egy ma népszerű cselekvési formával hasonlítsam össze – olyan, mint az invesztíció. Az ember eleinte rákölti minden – a mi esetünkben főleg erkölcsi – vagyonát abban a reményben, hogy a vállalkozás – valamikor, lehet, csak sokkal később – eredményt is hoz.
