Szeged, 1989. november 29., szerda
Ma Újvidékről felutazott hozzánk feleségével együtt Kántor Oszkár. Interjút kért az Új Symposion számára.
Íme beszélgetésünk egy részlete.
– Első találkozásunk idején, 1966 nyarán bizakodóbbak voltunk, nem emlékszel?
– Emlékszem. Feltétlenül bizakodóbbak voltunk. Bár én akkor épp takarítónői státuson voltam a kolozsvári Utunknál.
– Ezt most hallom először…
– Bizonyára nem dicsekedtem el akkor vele. Épp túl voltam életem egyik nagy kalandján, a színházigazgatáson és valószínű, hogy inkább arról beszélgettünk.
– Először egy faluban találkoztunk, úgy emlékszem, 1964-ben. Valahol Kolozsvár környékén.
– Tordaszentlászlón. Oda szoktam kijárni írogatni. Teleky Mihály, a pap, jó barátom volt. Ott csend volt és béke. Színházi háborúm után nagy szükségem volt erre.
– Ezt értem, de hogy lettél takarítónő?
– Tulajdonképpen szerkesztő lettem, visszamentem abba a szerkesztőségbe, ahonnan a színházba távoztam, csak a fizetésem volt takarítónői. Ugyanis én lemondással jöttem el a kolozsvári Magyar Színháztól. Mégpedig épp egy olyan szakaszában a színháznak, amikor az országban mindenhol felfigyeltek a produkcióira.
– Egyáltalán hogy kerültél te író létedre a színigazgatói székbe? Tudtommal akkor még nem is írtál drámát.
– Azt én is szeretném tudni, hogy miként kerültem oda. Bajor Andor kollégám egy szatírájában ezt írta rólam: Huszár úr ment az utcán és egyszercsak a nyakába hullott egy színház. Tényleg így volt. Mindössze harminc esztendős voltam és különösebben nem is érdekelt a színház. 1948-ban voltam először színházban mint középiskolás. Hogy tizenegy év múlva bevonuljak oda mint hatalom.
– A kritériumot magyarázd meg, aminek alapján kineveztek.
– Ó hát én akkor nagy ember voltam. Csizmadia főherceg! Vagy ahogy később neveztek: munkás szülők paraszt gyermeke – abszolút káder. Azt hiszem, nálatok is ez volt a káderkiválasztás fő szempontja. Igaz, közben megjelent vagy három könyvem 1956 és 1959 között és azok sikert arattak, de attól én kötelezően nem kellett hogy értsek a színházhoz.
Mint ahogy nem is értettem. 1959-ben vettem át a színházat és amikor 1962-ben elvittem a társulatot egy bukaresti turnéra, ahol eladdig minden évben megbuktak, de én négy évig nem engedtem őket a fővárosba, dolgoztam velük, hogy ezt a turnét megtarthassuk, nos akkor a Scinteia, a párt központi lapja azt írta egy teljes lepedőoldalon, hogy csoda történt a Kolozsvári Állami Magyar Színházban. Kicserélődött ott minden. Egy európához igazodó, modern társulat és műsorpolitika jellemzi a munkáját, a produkcióit.
– Hogy sikerüli ezt elérned?
– Ezt sokan kérdezték akkor is. Neked is ugyanazt válaszolom, remélem, nem sértődsz meg, mint az akkori érdeklődő. Ugyanis ezt feleltem, és ez is az igazság: úgy tudtam felhozni a színházat, hogy abszolute nem értek a színházi munkához. Éppen ezért odahoztam Kolozsvárra minden mozdítható embert, akinek a színpadon tehetsége és mondanivalója volt. Harag Gyurit ti is ismertétek, nos, ő átszerződött hozzánk. Meg Taub János, aki később Izraelbe távozott, és aki most Magyarországon arat – vendégként – sikereket. Legutóbb épp a Nemzetiben. De leszerződtettem Kovács Györgyöt, a népművészt is. Oda szerződött a ma ugyancsak Magyarországon sikeres színművész Bencze Ferenc és Vadász Zoltán. Sokan. Egészen Széles Anikóig. Hogy csak olyanokat említsek, akiket filmekről Jugoszláviában is ismerhetnek.
– Ez egy kétségbeesett lépés volt a részedről?
– Ez egy nagyon tudatos lépés volt. Ugyanis rájöttem: a színházban, talán inkább, mint más intézményekben, az igazgató kell legyen a legokosabb. A szó azon értelmében, hogy neki kell mindenben dönteni. Csakhogy van itt egy kis hiba: én, mint igazgató, semmihez sem értek. Sem súgni, sem színjátszani, sem díszletezni nem tudok. Ellentétben a lapmunkával, ahol, ha kell, korrigálok, ha kell vezércikket írok, tehát nem vagyok másnak kiszolgáltatva. No és akkor jöttem rá: egy vezetőnek nem a reszort ügyekhez kell értenie, hanem a vezetéshez. Tehát ahhoz, hogy értelmet adjon az emberek munkájának, a legjobbakat segítse az élre, és teremtsen minden tehetséges embernek kellő munkafeltételeket ahhoz, hogy magát megvalósítsa. Ha ezt megteszi, akkor teljesíti feladatát. És nem akkor, ha állandóan lábujjhegyen áll, hogy nagyobbnak látsszon, mint amilyen valójában.
– De ha ilyen okos voltál, miért kellett a színháztól eljönnöd?
– Azért, mert nem voltam okos. Ugyanis az író nem elsősorban racionális, sokkal inkább ösztönös lény. Én legalábbis az vagyok. És hiába okoskodtam, mert az érzelmi hatások szép lassan fölébe kerekedtek az értelmieknek. Ugyanis – remélem ezzel nem leplek meg – a teátrum nem az a kimondott szeretetház. Ellenkezőleg: ott ütköznek meg leginkább a színpadon előadott nagy emberi erények és a kulisszák mögötti emberi kicsinyességek. És én ezt nem bírtam.
– És ezért hagytad ott a kivívott társadalmi rangodat?
– A felszisszenésben igazad van. De nemcsak, sőt nem is elsősorban azért jöttem el. Bár az itteni tapasztalataimból lett Színház (majdnem) az egész világ című regényemben főleg csalódásaim emberi vonatkozásairól szólok. Alapjában véve politikai világképem omlott össze abban az időben. Az első nagy összeomlást 1956-ban éltem át, de azt megúsztam nagyobb tragédiák nélkül. Bevittek a pártba, szinte azt mondhatnám, erőszakkal. Ennyi volt. Számos barátomat viszont a börtönbe vitték. Ők voltak az áldozatok. Például Páskándi Géza, Páll Lajos, Dávid Gyula, hogy csak néhányat említsek. Az igazgatói kinevezés egyfajta pótvizsga volt. Azt mondtam: a rendszer hibája az, hogy tehetségtelenek és méltatlanok a vezetői. Vigyük be a közéletbe a mi proletár, népi hitünket és elszántságunkat és akkor sok minden másképpen alakul. És a színházból már azért jöttem el, mert – hadd fejezzem ki így magamat – mint hatalom csődöt mondtam. Hatalomra jutottam ugyanis mint munkásosztály, de az alapvető bajokon nem tudtam segíteni. Védekezésből azt mondtam: nem értem a társadalmi folyamatokat. A nemzetiségem elleni bűnöket azonban nem tudtam ilyen könnyen kitépni magamból. És Ceauşescu 1965-ös uralomra kerülése után egyre durvább és egyre nyíltabb lett a nemzetiségek iránti gyűlölet. Egészen 1968-ig, amikor ő is rájött, hogy szüksége van a nemzetiségiek támogatására a külső veszély ellen. De ez már más történelmi szakasz.
