1962. november 19., kedd
Anyámék ma kértek meghívót az igazgatói páholyba. El akarják hozni a szomszédot a darabom egyik előadására.
Azért ez mégis öröm. Eddig csak gondokat okoztam nekik. Most már olyasmi is történik, amivel eldicsekednek. Amiből úgy tűnik ki, mintha ők sem éltek volna hiába.
Eszembe jut a prömierem. Természetesen elhoztam őket, és az is természetes, hogy a banketten szintén jelen voltak. Szegények, irtó kínban lehettek. Ők eddig ilyen nagy urakkal csak cselédként vagy más alárendelt viszonyban találkoztak. Most pedig mindenki az ő kedvüket keresi. Mert a színészek ezt tették.
Értem is, meg aztán magukért is, hisz tudták hogy én az ilyesmire érzékeny vagyok. Szegény mama, ellensúlyozni akarta ezt a nagy úrhatnámságot és irtó nagyokat mondott.
Azt mondta az egyik színész, már nem tudom melyik: Huszár néni büszke lehet a fiára. Igen – mondotta anyám egykedvűen, mint akinek ez igazán nem jelent sokat –, pedig azt hittem, hogy hülye lesz. Hogyhogy? – kérdezte a színész. – Úgy, hogy mikor kicsi volt, én meg cseléd voltam, s hogy tudjak tőle dolgozni, pálinkába áztatott kenyeret kötöttem rongyba, s azt adtam a szájába. Attól aztán úgy aludt, mint a bunda.
Rettenetesen nagyot röhögött rajta az illető, de mulatott rajta hetekig az egész színház.
Aztán abbahagyták, mert látták hogy én nem tagadom meg anyámat. Így volt. Elég keserves volt.
1962. november 23., szombat
Mint aki sok disznóhúst evett, már a pecsenye gondolata is undort vált ki belőle – most így vagyok én a színházzal.
Sok volt. Elég volt.
Valami érthetetlen, ösztönös ellenkezés van bennem, egy idő óta az élethelyzet iránt. Úgy érzem, a szervezet védekezik a rossz érzéseket kiváltó élmények ellen.
És ez nem most kezdődött. Régóta észlelem, de mindig meggyőztem magam, hogy ez csak pillanatnyi hangulatom terméke. Addig-addig, hogy mindig beláttam: nincs igazam, eltúlzom a bajokat.
Sajnos ez az undor egyre gyakoribb és egyre nyilvánvalóbb. Nagyon szeretnék végre nyugodtan élni és írni. Szeretném betartani a köztem s a társadalom közötti féktávolságot. Szeretném megóvni magam attól, hogy a cinizmus áldozata legyek. Hiszen ez – úgy érzem – az írói munkásságom végét jelentené.
Én szeretem az embereket!
Mostanában gyakran gondolok vissza arra, hogy milyen jó dolgom is volt az Utunk szerkesztőségében.
1962. december 7., péntek
Eltemettük Poór Lilit, az erdélyi színjátszás talán legnagyobb művésznőjét. Természetesen én is beszéltem fölötte. Ez már megszokott. Úgy látszik, a régi magyar színjátszást én temetem el. Ez is valami.
A mai Utunkban látom, hogy Jordáky Lajos nekrológjában fájlalja: miért nem játszotta el Liló még egyszer élete nagy szerepét, a Vassza Zseleznovát.
Érdekes: ez nekem is eszembe jutott. Mármint hogy el kellene játszania. Ezt és több más nagy, emlékezetes szerepét. El is mentem hozzá egyszer, s kértem hogy jöjjön vissza. Egy szerepre vagy többre, azonnal szerződünk vele. Liló mosolygott. Talán jól is esett neki az én fiatalos lelkesedésem. Aztán, miután végighallgatott, így szólott:
– Dirikém, köszönöm, de nem megyek. Elég öreg vagyok, hogy a tapasztalatomat magának átadjam: nemcsak kezdeni, befejezni is tudni kell a pályát!
És ez nekem azóta is nagyon sokszor eszembe jut. Milyen bölcs mondás ez! Hiszen nem tudta volna visszahozni azt az illúziót, amit akkor, a maga idejében elültetett a nézőiben.
