1962. szeptember 29., szombat
Margitka válaszolt. A késés miatt meghatottan.
„Hogy kezdjek levelet írni Magának – annyi idő után –, aki oly figyelmes volt és oly váratlanul hamar teljesítette amit ígért.
Nem mentegetőzöm, csak leírom, hogy rengeteg dolgom volt, és nem akartam pár köszönő sorral felelni arra, amivel oly könnyekig meghatott.
Megkaptam a kancsókat és megkaptam a gratuláló lapot is.
Oly nagy örömet szerzett vele, hogy mivel nem vagyok költő, csak azt írom, hogy köszönöm. Remélem, hogy feljön Pestre, ha jól emlékszem, ezt mondta (…). Figyelmét és kedvességét még egyszer köszönve nagy szeretettel üdvözlöm,
Lukács Margit.”
Az Utunk mai számának hírrovata Florin Torneanak, az egyik legnevesebb román színikritikusnak a Contemporanul című fővárosi művelődési hetilapban közölt cikkéből hoz kivonatot a Kolozsvári Magyar Színház bukaresti vendégjátékáról. Íme egyetlen, de alapvető és az országos sajtóvisszhang lényegét összefoglaló mondat:
„… A vendégjáték kitörölte tudatunkból annak a színháznak az emlékét, amelyet sokáig a tájékozatlanság és a helyben topogás jellemzett.”
Szerintem nem is kellene többet beszélni a turnéról. De hát beszélni kell, mert a romániai magyar kultúra tükrében is meg kell mutatnunk magunkat.
1962. október 1., hétfő
Őrület!
Egy perc nyugalmam nincsen. Készülünk a bukaresti bemutatkozásra. Én legalábbis így gondolom. De vannak itt sokan, akik meg akarnak óvni a csalódástól és magyarázzák, hogy: nyugi-nyugi! Ez egy állomás. Olyan, mint akármelyik másik. Ha szép – ajándék az élettől. Ha csúnya – akkor is el kell fogadni, mert ez is az élettől van, ha nem is ajándék.
Nem tudom… Én valahogy…
1962. november 14., csütörtök
A napokban megkezdte működését a Marosvásárhelyi Székely Színház – román tagozata. Ami nyilván fából vaskarika. Tehát a Székely Színház ezennel megszűnt. Állami színház lett. Annak ugyanis lehet román tagozata. Még inkább magyar…
Régóta rebesgetik, szervezik pro- és ellen agitálják. Már botrány is volt miatta, még mielőtt meglett volna. A magyar társulat két legnagyobb tagja jelentette fel egymást kölcsönösen a pártnál. Nem akarok neveket írni. Lejegyzem inkább a botrány tárgyát. Ami egy vicc.
A pályaőr várja a vonatot. Ugyanis az egy szál sínpáron jobbról jön a Bukarest-Budapest expressz, majd pár perccel később balról a Budapest-Bukarest expressz. És hogy a pályaőr ott ácsorog, egyszercsak megpillantja a távolból jobbról az egyiket, balról a másikat. És akkor beszól a feleségének a nyitott ablakon:
– Juli, gyere ki, s nézd meg, mert ilyen karambolt még nem láttál, mióta kétágú vagy.
Nos ez – állítólag – a román társulat elleni agitáció. A. azt mondja hogy a viccet B. terjeszti, B. hogy A. a tettes. A párt pedig akcióba lép. Hol egyiket vallatja, hol a másikat. Persze most már abba fogja hagyni. A jobboldali express befutott és nem volt semmi katasztrófa.
1962. november 17., vasárnap
A mozgalmas nyár után most kissé pihegek. Az ősz különben is mindig nehéz számomra. Ilyenkor valahogy mintha kevesebb lenne az életerőm. A színház pedig pont ellenkezője. Eddig még valahogy megfértek egymással az emberek a sikertelenségben. Szekértábort alakítottak. Összebújtak. Most hogy feltörtünk, hogy az emberek kihúzták lelkileg magukat – tele lettünk konfliktussal. Most már van min marakodni. Most már sokan nyújtják ki a kezüket a hatalom irányába. Eddig a színházban az ilyen-olyan hatalom, a befolyás teher volt, felelősséggel járt. Elővették az embert, hogy miért nem mennek a dolgok. Most? Most épp ellenkezőleg. Megállítják az utcán és gratulálnak a sikerhez.
Mikor a színházhoz jöttem, két gyenge – vagy ha akarom, fiatal – rendezőt találtam itt. A megbízott főrendező egy színész. Azonnal átláttam, hogy a mai körülmények között, amikor a rendező döntő szerepet kap az előadásban – hisz ún. rendezői színházról beszélnek –, ezzel a felállással aligha érünk el sikert. Ezért vállaltam el azonnal Rappaportot, és ezért küzdöttem Taub Jánosért. Bár ezt nem jegyeztem fel, mert szinte-szinte szégyenlettem, hogy amikor egyesek látták, hogy ennyi „furcsa nevű” embert szerződtettek, hogy Kovács György is hazajár és állítólag át is akar szerződni, akkor egyik nemzedéktársam, kiváló tollforgató, körbeszaladta a várost: emberek – mondotta –, Huszár megtölti zsidókkal a magyar színházat, ne hagyjuk!
Most ezen a vonalon is folyik harc a színházban. A volt főrendező székely volt, a mostani árnyékszékely, vagyis zsidó. De azért mondom, hogy nem ez a főcsapás vonala, ahogy Sztálin elvtárs nevezné, hanem az érdekek. Eddig a legprivilégizáltabb réteg a negyven és ötven év közöttieké volt. Egy régi, nemzeti színház meglehetősen avas játékstílusú társaság. Ők nyomták rá a színházra a bélyeget. Őket, ezt a szellemet támadta a korosztályukból való, de abból – ím – kimagasló Tompa Miklós és a fiatalokat képviselő szatmári gárda. Ők alakították ki az értékrendet kint, a régi kolozsvári harmadgarnitúra előrerukkoltjai bent. Főleg, hogy az előttük járó Fekete Mihály, Poór Lili generációja öreg volt a harcra. És túl sok mindenben voltak vezető egyéniségek. Poór Liló – például – nemcsak nagy színésznő volt, de a Janovics Jenő felesége is, aki itt kimondatlan érdemei ellenére burzsuj és kapitalista. Méginkább épp azért. A háború után a nagyon tehetséges harminc körüliek generációja – László Gerő, Horváth Béla, Dórián Ilona, Bisztrai Mária stb. – játszotta a főszerepet, de a színház dolgaiba nem volt beleszólása. Én erre a csoportra alapítottam a terveimet. És ez a csoport ábrándított is ki végül. Ugyanis ezek a tehetségük révén megkapták a főszerepeket, mégha a színház műsorpolitikáját nem is rájuk alapozták. Így aztán ők nem harcoltak. Sőt restellték, ha valamiért szólniuk kellett. Az ő szemükben az ilyen színész nem tehetséges, azért áll le polemizálni direktorral, rendezővel vagy pláne pályatárssal. Nos, ez a méltóságában nagyon erős nemzedék engem a harcomban nagy tisztelettel övezett, de gyakorlati segítséget nem nyújtott.
Az utóbbi két-három évben ez az így kisarkosított helyzet változott. Megküzdöttem például azért, hogy lépjenek be élszínészek a pártba. Ugyanis nagy politikai dolgok ott dőltek el. Ha a pártszervezet kiállt az igazgató mellett, akkor azt nemcsak a pártszervek, de az állami intézmények különösen komolyan vették. Igen ám, de jó ideig a művész személyzet ki volt rekesztve a pártból. Ez is helyi jelenség. A munkások azt mondták, hogy az az ő pártjuk, a neve is mutatja – Román Munkáspárt! – tehát ott művésznek nincs helye.
Micsoda helyzetek, úristen! Emlékszem, mikor Bisztrai Máriát vettük fel a pártba, milyen kínos helyzet adódott. Már menni kellett a gyűlésre, amikor egyszercsak beállított Mariska kisírt szemmel.
– Igazgató elvtárs! Én nem mehetek a gyűlésre.
– Miért? Mi történt magával művésznő? Hisz maga kérte a felvételét. Megegyeztünk abban is, hogy a színház szempontjából sorsdöntő ügyről van szó.
– Igen, de én hiszek Istenben.
– Ez a maga lelkiismereti dolga. Ezt nekem maga már mondta. És tökéletesen megértette – úgy láttam – , hogy a maga párttagsága nekünk mire kell.
– Igen, de ha ott valaki megkérdi, hogy hiszek-e Istenben, én nem mondhatom, hogy nem, mert az is bűn.
– Művésznő, jöjjön nyugodtan a gyűlésre. Biztosítom, hogy ha ezt a kérdést valaki felteszi, annak én válaszolok.
És így, sorra.
Működőképessé kellett tenni a szakszervezetet és olyant kellett oda tenni az élére, aki érti, hogy mi történik a színházban.
És most dúl a belháború. A hajdani – kor szerinti – élszínészek a bukaresti turné után rájöttek, hogy elveszítették vezető pozíciójukat. Hogy most már nem úgy készül a repertoár, hogy nekik legalább egy parádés szerep jusson, hanem hogy ugyanez a szempont mással, másokkal kapcsolatban érvényesül, Hogy a mostani rendezőt nem lehet rendezni, mert az őket rendezi. Hogy az igazgatót nem lehet megfélemlíteni stb.
És ez, hogy megtörtük a Szabó Ernő által találóan „nemlehet színháznak” keresztelt szellemiséget, ez remek dolog. De – mondom – most megindult a harc a csoportosulások között – nem tudok mást mondani – a hatalomért. Valamelyik nap megtudtam, hogy egyik csoport már árulja a szakszervezeti elnöki posztot. Mert annak az elnöke tagja az igazgató tanácsnak.
Eddig egyelőre engem még nem bántanak, de nem tudom, meddig.
