1962. szeptember 22., szombat
Bukarestben vendégszerepelt a Budapesti Nemzeti Színház. Idejében felhívták a figyelmünket a minisztériumban, hogy aztán ne legyen búcsújárás. Vagyis, hogy a színházak ne menjenek fel szervezetten az előadásokra. Főleg a magyar színházak ne. Én azt mondtam – persze csak szigorúan magánúton –, aki teheti, saját költségén lemehet. Igyekeztem szabadnapot adni, vagy egyéb segítséget nyújtani a vállalkozóknak.
Nem volt ebben semmi hazafiatlanság, csak realitásérzék. Egy magyar színésznek létfontosságú látni, hol tart a mai magyar színjátszás.
Végül is azt hiszem csak hárman mentünk le. Taub Jancsi, László Gerő meg én. De ha jól néztem, mi hárman képviseltük az egész romániai magyar színjátszást is.
Nem voltam szégyenlős, jelentkeztem Major Tamásnál. Ezek vagyunk és itt vagyunk. A többiek igazoltan vannak távol. Major megrázóan kedves volt. Gyorsan összetrombitálta a társulatot, és ily szavakkal fordult hozzájuk.
– Gyerekek! Nézzétek! A legrégibb magyar kőszínház igazgatója! Múzeumi tárgy… Ha jól megnézzük, valahol leltári szám van rajta…
És magához ölelt. És – könnyezett.
Mit mondjak? Én is könnyeztem.
Ezt követően sorra megismerkedtünk, sőt meg is barátkoztunk a színészekkel, rendezőkkel. Nekem Básti Lajos tetszett a legjobban. Mint ember. Jó színész sok van. Azok között nem tudok egyet választani. Bár Básti itt is kitűnik – például – a szép dikciójával. Azt hiszem, ő ma a legszebben beszélő magyar színész.
Aztán óriási egyéniség Bessenyei Ferenc is. Volt vele egy esetem. Ittunk. Mert mi mást tehettünk volna. Egyszer aztán – nem tudom, hogy és milyen apropóra – Bástiról esett szó.
És Ferike dühösen mesélte, hogy Lajosnak most már annyi a fizetése, mint neki. Na, hallottál már ilyent?
– Pedig ha a sírból kidugom a kezemet, akkor is nagyobb vagyok, mint ő! – mondotta.
Hallgattam. Aztán másról kezdtem beszélni, de ő újra csak visszatért Lalára.
Másnap délelőtt Bástival volt találkozóm a vendéglőben. Ám Lala késett. És megjött Bessenyei Feri és odaült az asztalomhoz. Örvendtem neki, hisz nemcsak nagy színész, de remek, jópofa ember is. Csak azért evett a fene, mi lesz, ha megérkezik Básti? Ezek amennyire utálják egymást, képesek összeverekedni.
És egyszercsak megjött. Fel akartam állni, hogy akkor menjek át egy másik asztalhoz. Básti azonban bűbájosan mosolyogva hozzámjött, kezet nyújtott, aztán Bessenyeihez fordult, vele is kezet rázott és a legmelegebb hangján ezt rebegte:
– Szervusz, Ferikém, jól aludtál?
– Szervusz, drága barátom! – harsogta Bessenyei – remélem, te is!
Értettem őket. Színészek.
A Nemzetinek különben nagy sikere volt. Három darabot hoztak: Szofoklész Oidipusz királyát, Brecht Galilei életét és Darvas József Kormos ég című darabját. És a mi szerepünk a végén nagyon jelentős volt. A minisztérium főmunkatársai megköszönték, hogy lejöttünk. Mert volt, aki tolmácsoljon, aki elvezesse őket a keresett színészhez, rendezőhöz.
Szóval tökéletesen teljesítettük hivatásunkat, bár nem hívott senki.
A végén dedikálták a nemzetiek a román műsorfüzetet nekem. Kiírok néhány dedikációt, mert nem érdektelenek.
„Igazgatót hivatalból gyűlölni kell, téged szeretlek! Bessenyei Ferenc”
„Lehet, hogy nem leszel sokáig igazgató? Kállai Ferenc”
„Találkozzunk gyakrabban. Major Tamás”
„Bizonyos gyümölcsök későn érnek, tisztelet a tenyésztésért. Őze Lajos”
Nem tudom, jelezzem-e, hogy itt a román néppel való együttélésről, a román művészekkel való előttünk megnyilatkozó barátságunkról is szó volt. Egy ilyen éjszaka után íródott ez a szöveg.
„Az újra találkozás reményében szeretettel: Marton Endre”
„Sándor barátomnak, nagy szeretettel: Berek Kati”
Ehhez is szükséges némi háttér. Nyilván egy vidám előadás utáni poharazáson íródik, ahol én is formában voltam már. Elmúlt a velük szembeni lámpalázam, és ha formába lendülök, én is tudok jópofa lenni. Ezt a következő eset is bizonyítja. Bessenyei fáradtan hallgatott. Igazgatói duma – olvastam le az arcáról. Egyszer azonban összeomlott és két tenyerébe fogta az arcomat: Te édes marha! – üvöltette – imádlak!
Nos, Katika ezután írta, amit írt. És a többiek is:
„Jól kezdtük, de hogy végezzük? Gáti Jóska”
Na és persze rengeteg megjegyzés nélküli aláírás. Szinte mindenkinek itt a szignója. Azon is gondolkozom, hogy ha sikerül megőriznem a műsorfüzetet valami emlékhelyen, múzeumban vagy valahol leadom. Nem miattam – érettük.
Még volt egy említésre méltó kalandom. Éppen a női öltözőben lábatlankodtam, mert mi tagadás, mindenhol szívesen látott – sőt rég nem látott – kistestvér voltam. Ezúttal épp Lukács Margittal beszélgettünk előadás előtt. Elsírta nekem a bánatát. Imádja a népművészetet, és végig azt remélte, hogy Erdélybe is elmennek, s akkor szerez valami szép cserépedényt emlékül.
Dehát a nagypolitika megfosztotta – Erdélytől. – Egyet se búsuljon, Margitka – mondottam. – Lehet ezt a hiányt pótolni. És ezzel véget ért a terefere, mert szólt az ügyelő, hogy kezdődik az előadás. Én azonban nem feledkeztem el a sejtelmes szavaimba rejtett ígéretről. Ilona néném Pestről – akiről már említés történt e naplóban – most itthon járt és megkértem, hogy vigye el Margitkának az ajándékomat. Szívesen megtette. Egy udvarhelyszéki bokályt, meg tányért csomagoltam be neki. Jaj, ne mondjak semmit.
Tehát akkor október 5. és 9. között Bukarest. Ezzel a repertoárral: Al. Mirodan: A hírhedt 702-es, Házasságok a földön köttetnek – szerénységemtől, Kállay István: Kötéltánc, Tolsztoj-Piscator: Háború és béke, Arghezi irodalmi est vagy matiné, ahogy kijön.
Isten óvja lelkeinket!
