1962. május 28., hétfő
Lassan befutnak a visszhangok. Egyelőre a sikerről vagy sikertelenségről nem írok, mert még nem jelent meg az előadásról bírálat. Bírálat helyett viszont eljutott hozzám a következő visszhang a művelt világból.
– Persze, hát ezért nem adta elő Huszár Nagy Istvánt, Tomcsa Sándort, meg a többieket! Kellett a hely a saját darabjának.
Nevetni hirtelenjében nem tudtam, de annyit elmondtam a hírhozónak, hogy van egy székely anekdotám a számukra. Apám mesélte, hogy a Kis-Küküllő menti Makfalván, a szülőfalujában hogy folyik a mészárlás. A gazda, akinek levágni való marhája van, elmegy a mészároshoz, megegyeznek, s aztán kivezeti az állatot a mezőre, ahol egy kis fakalyibája van a mesternek. Annyi feladata marad ugyan a gazdának, hogy neki kell megfognia a marha szarvát, amikor a mészáros az állatot letaglózza. És az egyszeri parasztember meg is fogta és oda is nézett, hogy a mészáros erről mint vélekedik. Döbbenten látja azonban, hogy a mészáros magasra emelte a taglót, de nem a marhát nézi, hanem őt. Erre aztán már meg szólal:
– Laji bá!
– Na!
– Maga odaüt, ahova néz?
– Én oda – fogadkozott a mészáros és a nagyobb nyomaték kedvéért még a tenyerét is megköpte.
– Akkor álljon meg, mert eresztem el a marha szarvát!
Ugyanis a mészáros kancsi volt.
És az úgynevezett művelt társadalom szerint én is az vagyok. De ezek után ki fogja meg a marha szarvát?
Hát abban kétség nincsen. A kérdés csak az, hogy most már aztán döntsük el: ki a marha?!
1962. június 1., péntek
Ezt azért mégis beteszem a naplóba. Ez nekem emberileg is sokat jelent.
Kedves Sándor!
Gratulálok a sikerhez, szívből örvendek, öreg. A darab érdekel, már egy hónapja felvettük a jövő évi kiadói tervbe. Ha lehetőség adódik rá, még az idén kiadjuk.
Küldjél sürgősen egy végleges példányt!
Ölellek,
Domokos Géza
Buk. 1962. V. 25.
Mondanom sem kell, nem az hat meg, hogy Domokos az Állami Kiadó Magyar Osztályának főszerkesztője. Inkább az, hogy szívemhez közelálló lélek.
1962. június 15., péntek
Megjelent az első cikk a Házasságról az Utunkban. Szőcs Pista írja. A darab – mondja – azért volt siker, mert a mai életből fakad.
1962. július 1., vasárnap
A múlt héten végig Bukarestben voltam. Készítek elő egy őszi bukaresti turnét. Az a helyzet, hogy mikor 1959-ben betettem a lábam a színházba, már szóltak a tagok, hogy mielőbb Bukarestbe kell mennünk vendégjátszani. Szerintük ugyanis Tompa itt nyerte el a pálmát, hogy minden jó előadást azonnal levitt a fővárosba. És – ebben én is egyetértek – ma a romániai magyar színjátszást a marosvásárhelyi Székely Színház képviseli.
Feljegyeztem magamnak ezt a közösségi kívánalmat és – ahogy az már szokásom! – szóvá tettem a barátaimmal való beszélgetéseken. A legtöbben hümmögtek. Mondták sokan, hogy igaz, mások, hogy nem kell elsietni. Egyedül Harag Gyuri magyarázta meg, hogy valóban miért nem kell elsietni a bukaresti vendégjátékot. Elmondta, amit én nem tudtam, mert addig nem követtem nyomon a színház útjait, hogy a kolozsvári társulat sokszor játszott Bukarestben, itt nincs semmi hiba. A baj ott keresendő, hogy valahányszor lementek, megbuktak, vagy mert rossz volt az előadás, amit vittek, vagy mert olyan összehasonlítási viszonyba kerültek, amiből negatív következtetés született a társulat művészetére vonatkozóan. Tehát – mondotta Gyuri – a társulat jobb, mint a róla a fővárosban kialakított vélemény. Ebben 70 százalékig hibás a balkezes művészi vezetés és a hiányzó 30 százalék a Tompa – különben a saját szempontjából érthető – aknamunkája.
Nos, ezért sóhajtok olyan nagyot a bejelentés előtt: az idei – számomra a negyedik – évad eredményei alapján végre rászántam magam a bukaresti vendégjátékra. Van egy pár olyan darabunk, ami novum. Így például a Háború és béke, amely sokak véleménye szerint ott is siker lesz. Van olyan darabunk, amit az összehasonlítás igényével vihetünk le, ilyen pl. a Mirodan A hírhedt 702-ese, kamaradarabnak ott a Kállay Költéltánca. Hazai magyar színműnek az én darabom. És mégvan egy döntő dobásunk: az Arghezi-szavalóest, amit előléptetünk matinévá, s amelynek az a jelentősége, hogy a legnagyobb élő román költőnek egy magyar színház csinál elsőként előadó estet vagy matinét.
Nos ebben az ügyben utazom. A minisztériumban nem is volt különösebb ellenállás.
