1961. december 8., péntek
Öt perc Huszár Sándorral (Utunk)
„Hamarjában összeszámolom: kereken tizenkét esztendő telt el legelső találkozásunk óta. Magam előtt látom a megtermett, barna legényt, aki a bőrgyárból, a csereskádak mellől jött a napilap szerkesztőségébe, s az első hetekben még kicsit tanácstalanul, kicsit megilletődve csetlett-botlott az íróasztalok között, meleg, dióbarna szemében valamiféle gyermeteg, mosolyra indító bocsánatkéréssel, mint aki azt mondja: mit keresek én itt? De ha akarjátok, hát megpróbálhatom.
Arcán most is feldereng egy pillanatra az a régi, restellkedő, fiús mosoly, amikor meglátja, hogy előveszem jegyzetfüzetemet.
– Hű, de kínos szituáció! De ha minden áron akarod, hát jó, megpróbálhatjuk. Lazít a nyakkendőjén, leveti kiskabátját, s ingujjban ül át mellém a színigazgatói íróasztaltól, mint aki a soronlévő feladatnak gyűrkőzik neki. Valahogy úgy ahogyan elleste apjától, aki évtizedeken át minden reggel nekigyűrkőzött az ezerkilós Herbák-gyári gőzkalapácsnak.
Az ilyen nagy nekigyűrkőzésekkel győzte le lépésről-lépésre a kishitűséget, s a toll lett a gőzkalapácsa, amellyel az új világot kovácsolja mind szenvedélyesebben. Első mestere, ahol a segédkönyvet megszerzi: a napisajtó. A tanulság: az osztály, az ügy, a forradalom szolgálata egy életre szóló útravaló, a gyökereket többé nem lehetett eltépni. Az Utunk szerkesztőségében íróvá érik, ebből az újabb nekigyűrközésből novelláskötetek születnek, mély humanizmustól fűtött, ízig-vérig mai írások, amelyek a legtöbb esetben élénk visszhangra találnak, s a bennük felvetett etikai problémákkal nemegyszer szenvedélyes vitákat kavarnak.
– Vajon mi ennek a titka? – próbálom most kitudni.
– Hogy egy színházi kifejezéssel éljek, nekem is megvannak a magam bérleteseim. Időnként felkeresnek, s megosztják velem örömeiket, gondjaikat. Szeretek utánanézni az emberi sorsoknak, örömem telik ebben. Emlékszel a Marika-vekni című novellámra? Az is úgy „ született” hogy kicsit utánanéztem egy cukrászlány sorsának. Az írásban szereplő kopasz vasutas, aki összehozza a fiatalokat, tulajdonképpen én voltam.
(…)
Az egykor oly sivár, kilátástalan külvárost újjávarázsoló blokkok egyikének földszintjén lakik Huszár Sándor. Dolgozószobájának ablakából a rendezett Szamos-parti sétány neonfényeire lát, s a Hója erdőre, amelynek dombjai alatt toronydaruk reflektorai pásztázzák azépítőtelepet. Könyvekkel megrakott polcokfutják körbe a dolgozószoba falát. Közöttükott csetlik-botlik, s illegeti magát újabb karcolatainak legifjabb hőse, az író leánykája. Pipi, Ildikó.
Miközben hallgatom terveit, problémáit, egyik novellahősének, Máriskónak a szavai jutnak az eszembe, aki büszkén mesél a mérnökké nőtt kőművesgyerekről, akivel régebben együtt hordta a maltert:
– Ugye nem hittétek – Nézzétek meg, mi lelt…”
Mikó Ervin
1962. január 5., péntek
Te jó ég, már ötödike ! És eddig mi történt? Úri becsületszavamra, nem tudom.
1962. március 23., péntek
Ma közli a sajtó a hírt arról, ami tulajdonképpen már hetekkel ezelőtt megtörtént, hogy a Kolozsvári Állami Magyar Színház és a Bukaresti Lucia Sturdza Bulandra együttes testvérszínházi szerződést kötött. Ennek egyik pontja az, hogy rendszeresen játszunk Bukarestben és ők Kolozsváron, amikor is nem kell terembért fizetnünk, mert erre az időre a „testvér” vidéken játszik.
Különösek az emberek. Sokan kérdeztékmeg tőlem, hogy ez meg mire jó? Kissé szomorúan, de egyenesen válaszoltam: arra, hogy kifejezzük, őszintén akarjuk a román és a magyar kultúra közeledését. Sok minden meg fogváltozni Európában. Talán még a határok is. Egy nem változik soha: a tény, hogy az Isten egymás mellé helyezett bennünket románokat és magyarokat. Mondtam Liviu Ciuleinak, a nagy román rendezőnek, hogy egyeseknek mi a problémája. Persze azt elhallgattam, hogy főleg magyarok kérdezték. És ő, a tiszta ember, akinek semmi érintkezése nincs a nemzeti kérdéssel és a nacionalizmussal, így felelt: tőlem is megkérdezték. (Mert fel se tételezte, hogy a dilemmák között is van nemzetiségi differencia.) És tudja, mit válaszoltam? Azért játszunk ott, mert nekünk a Magyar Színház művészi törekvései tetszenek. És még valamiért: a Magyar Színháznak kialakult közönsége van. Nos, ha mi odamegyünk az a közönség befizet hozzánk, és a románok is eljönnek bennünket megnézni. Tehát dupla az eredmény!
Különben Liviu Ciuleitől, aki nemcsak kiváló rendező, de – építészmérnökit végzett – díszlettervezőként kezdte, megrendeltem a Schiller Ármány és szerelem című darabjának díszlettervét. Mondtam, a testvérek segítik egymást, és ő ezt készséggel elismerte. Már készül is a díszlet. Emellett az is fontos lépés, hogy a Bulandra színház április 2. és 6. között nálunk játszik!
Az Utunk erre vezércikket kért tőlem a „vérszerződésről”. Ismétlem, ez nem ártatlan játék. Ez a mi közös lépésünk sokak szemében provokáció. Ma azt is hallottam – ezt viszont román oldalról – hogy Ciulei zsidó, nem román.
Tehát?
Valamelyik öreg színész mesélte ezt az – úgy néz ki – öreg anekdotát. Egy kisváros direktora elő akarta adni Az ember tragédiáját. És, hogy az esemény minél ünnepibb legyen, fővárosi díszlettervezőt hívott. Az illető megérkezett, megnézte a színpadot s rendelkezett: ezt a falat, meg azt a falat, meg ott amazt a kéményt lebontjuk. A direktor ájuldozott: De hogy képzeli ezt uram? Hát kinek van erre pénze? Mire a fővárosi díszlettervező így szólt: akkor viszont a nevem nem kerül fel a plakátra. Stimmel – válaszolta az egyszeri direktor – akkor marad a Madách!
Nos hát én is így vagyok az opponenseimmel: akkor marad a tiszta gondolat! Legfennebb nem választanak meg képviselőnek.
1962. március 29., csütörtök
Ma Weisz Lázárnál voltam a II. belgyógyászaton. Tegnap találkoztunk az utcán és mondtam neki, hogy itt jobboldalt, a bordák alatt fáj. Időnként. És látom – mondotta –, hogy ideges is vagy. Talán nincs pénzed?
Mondom: Meg vagy őrülve? Mi köze a pénznek ahhoz, hogy nekem fáj a gyomrom? Sokkal több, mint gondolnád – válaszolta. – Az apró anyagi, meg egyéb hasonló gondok morzsolják fel az erős szervezeteket.
Annyit elért, elmentem hozzá, hogy hallgasson meg. A szívemen nem érzett semmit, de a vérnyomásom – mondta – nagyon magas.
Elég hamar! – mondtam. Ebben egyetértettünk. Erre aztán felírt valami vérnyomáscsökkentőt. A dili ellen nem írsz fel semmit? – kérdeztem. – Azt mondta: arra nem adok semmit. Csak egy dolgot ajánlok: békülj ki önmagaddal.
Nos Lózer – íme – kissé romantikus. Nem kell valakit kinevezni színidirektornak. Belgyógyászként is elmehet az esze.
Különben próbálják a darabomat. Mert erről nem írtam a naplóban, hogy A házasságok a Földön köttetnek címmel darabot követtem el. Taub Jancsi rendezi. Andrási Marci, Pásztor János, Bisztrai Mária, Senkálszky Endre – szóval a színház legjobb erői játsszák a főszerepeket. Reménykedem, hogy nem bukunk meg vele.
