1961. szeptember 16., péntek
A színház előtt vezető színészünk, László Gerő valamit nagyon nagy figyelemmel olvasott. Elölről látom, hogy az Utunk e heti száma van a kezében. Mögéje kerülök és megállapítom, hogy Rappaport Ottónak a Színházi stílus – színházi profil című kolumnás cikkét böngészi.
– Na mit szól hozzá? – kérdem.
– Rapihoz? Azt, hogy egy marha! – válazolja a rá jellemző vehemenciával Gerő. Meg mertem volna esküdni, hogy ezt válaszolja, ismerem Gerőt, és Rapit is kezdem megismerni. Mellesleg a cikket én is olvastam. Elbeszélgettünk róla, mások is bele-beleszóltak a vitába. És kiderül, hogy ez az elfűrészelt óriás nem is olyan nagy marha, mint ahogy első pillanatban Gerő mondta. A műsorterv, a domináns játékstílus és egy kevésbé konkrét ismérv alapján, amit ő „az együttes közösségi tartásának mond”, jellemzi a hat magyar színházat. Igaz, hogy nem valamennyit, csak négyet, de a vita alapján kialakult egy olyan színházkép, amit én is elismerek, bár mindig azt hangoztattam, hogy vidéki színházat nem lehet szigorúan profilírozni.
Nos így, a Rapi meg a mi nézetünket összevetve ez lenne a valós és tapasztalatokon alapuló minőségi jegye az egyes társulatoknak:
– Marosvásárhelyi Székely Színház – Művész színház
– Nagyváradi Állami Színház magyar tagozata – Vígszínház
– Szatmári Színház – Ifjúsági színház
– Sepsiszentgyörgyi teátrum – Faluszínház.
– Temesvári társulat – Kísérleti színház
– Kolozsvári Állami Magyar Színház – Nemzeti Színház
Természetes ez egy unalmas órán felmerült beszédtéma, mert minden társulat tiltakozna az úgymond lehatárolás ellen. Beleértve magunkat is, hiszen épp a nemzeti színházi stílust akarom kiirtani nagy buzgalommal.
Az új évadra átszerződtetem Taub Jánost, a temesvári igazgató főrendezőjét, aki nagy kísérletező. Hátha ezzel is sikerül valamit mozdítani ezen az itteni begyepesedésen.
1961. szeptember 17., szombat
Megint tele van a dossziém kérvénnyel, az életem pedig problémával meg átokkal. Azzal vádolnak egyfolytában, hogy tönkre akarom tenni a társszínházakat azzal, hogy átszerződtetem a legjobb erőiket. Isten látja a lelkemet, hogy ezt nem akarom. Egy objektív ember még azt is láthatja, hogy ennek a migrációnak nem én vagyok az oka. Örvendek, ha egy tizede igaz annak, amit az átszerződni akaró színészek a fülembe búgnak, mármint, hogy az én személyiségem biztosítja számukra a jövőt.
Túl szép, semhogy igaz legyen. Nyilvánvalóan elsősorban a város vonzó. Kolozsvár mindig is vonzó volt minden erdélyi ember számára. Én persze azt tudom, hogy becsületes vagyok és ők szélhámosok. Önámítás! Ők színházi emberek. Én civil vagyok. Az ő szemükben a becsület az előadás. A többi lényegtelen. Hát nincs igazuk?
Ezért is támadnak Tompáék olyan hevesen, mert Kolozsvárt mégsem szidhatják. Én lehetek csibész, Kolozsvár nem lehet szélhámos.
Az, hogy sokan szeretnének idejönni nem azt bizonyítja, hogy én milyen nagy ember vagyok, hanem hogy milyen bizonytalan, megalázó és kínos a lét – máshol. A nálam lévő kérvények tanúsága szerint ez elsősorban Sepsiszentgyörgyre érvényes, ahonnan két kiváló színész ostromol: Király József és Bíró Levente. Mindkettőnek helye volna a társulatban, de az én lehetőségeim is korlátozottak. Olyan színjátszás-típusokra van szükségem elsősorban, amilyen nálunk hiányzik. Persze nincs igazgató Erdélyben, aki a fenti két embert csak úgy, könnyedén elutasítja. Annyit mindenesetre elértek, hogy mindkettőjüknek felemelte Kovács Dezső a fizetését.
Merthát ezt sem kell kifelejteni a pakliból, hogy manapság én vagyok a mumus.
Ahogy valaki valamivel elégedetlen, bejelenti, hogy szerződik Kolozsvárra. Én ugyanis – Vaida Vasile jóvoltából – lakást is biztosítok az új tagnak.
Itt van például Sinka Karcsinak egy vásárhelyi levele. Kifejti, hogy nincs semmiféle igénye, csak annyi, hogy nálunk játszhasson. Ott nem érzi jól magát. Végül így zárja a négy oldalas írást: „Levelemről senki nem tud, és Tompának sem szólok addig, amíg nem aktuális a kérdés.” Nos hát ha valakire, a nagy tehetségű Sinkára nagy szüksége volna a társulatnak. Régóta játsszuk ezt a bújócskát, hogy „Tompa ne tudja”.
Aztán a minap Tompa hív telefonon és így szól:
– Huszár elvtárs ne fárassza magát Sinkáért. Felesleges. Én már a lehető legmagasabb gázsit folyósítom neki. Annál nagyobbat maga sem tud adni. Adja fel a küzdelmet!
De ugye Tompa nem tud semmiről… Mikor az életművészet ilyen nagy mestereivel van dolgom, valósággal kisebbrendűségi gátlásom van.
1961. szeptember 22., csütörtök
Az Utunk e heti számában Rappaport bú csúztatja a napokban elhunyt Lucia Strudza Bulandrat, a kor – ha nem az egész román színjátszás – legnagyobb színésznőjét.
Mindössze kétszer találkoztam a nagyasszonnyal. Az elsőt elmondtam Viktor Rebengiuc-kal beszélgetve a Moszkvába tartó repülőn. A másikat ím most jegyzem le.
Bukarestben, az akkori Művelődésügyi Állami Bizottságnál járván hivatali ügyben, Mircea Avram, a színházi főosztály akkori igazgatója meghívott, hogy menjek el vele a Municipal – ma Bulandra – Színházba úgynevezett „vizionálási” főpróbára. Madame Bulandra, az igazgatónő kérte meg, vigyen magával jóhiszemű színházi embereket. Ez ugyanis az a főpróba, amelyen a színház művészeti tanácsa és a hivatalos fórumok képviselői megnézik és engedélyezik a produkciót. Persze az előadás ilyenkor legtöbbször még nyers, ezért a Madame nagyon ügyelt arra, hogy illetéktelenek nehogy rossz hírét keltsék.
Mindezt tudtam, csak a Madame módszereivel nem voltam tisztában, és így elkövettem azt az elővigyázatlanságot, hogy míg Mircea Avram az előcsarnokban időzött, én besétáltam a nézőtérre. Egyenesen Madame Bulandra karjai közé. Az igazgatónő ugyanis – kilencvenen felül volt már a hatvanas évek elején – lesben állt a bejáratnál, s várta a hívatlan vendégeket. Mikor feltűntem, szeme elé kapta a szemüvegét, s pillanatok alatt eldöntötte: ezt az alakot ő életében nem látta, s ezért halkan, de roppant erélyesen rám szólt, minden különösebb bevezetőt mellőzve:
– Ieși afarǎ!
Ami magyarul körülbelül így hangzana:
– Ki innen!
Szerencsémre ebben a pillanatban utolért a vezérigazgató, s bemutatott neki.
– A Kolozsvári Magyar Színház igazgatója.
A Madame azonnal magához ölelt, és hosszan magyarázta a tévedését. Azt is elárulta, amit pedig gondosan titkolt, hisz nem viselt szemüveget, hogy súlyosan rövidlátó. Én persze az egészen jót nevettem, és biztosítottam, hogy nem bántódtam meg.
1961. december 1., péntek
Utunk: A Háború és béke az ország színházi életének eseménye – írja Szőcs Pista!
Győztem. Ez rossz évad? Megújult a színház, ünnepel a sajtó!
