1961. január 13., péntek
Érdekes ez a Rappaport! Nagy színészegyéniségekkel nem tud együtt dolgozni. Az ilyen színész azt mondja, hogy Rapiszlávszki nem rendező, hanem idomár. Valósággal idomító munkát végez a színpadi próbákon. Előre játssza például a szerepet, s aki ezt – hiúságból vagy egyéb meggondolásból – nem csinálja utána, azzal nem dolgozik. Rapi szerint ez nem igaz. Ő az olyan színésszel tud együttműködni, aki hagyja magát rendezni. Nos, én nem akarom eldönteni ezt a vitát, először is, mert nem tudom, másfelől, mert az én érdekem a jó előadás, aztán hogy ezt miképpen állítják elő, az engem nem érdekel. Egy bizonyos: Finna Mártát eddig mindenki közepesnél gyengébb színésznek tartotta és most valósággal csoda történt: a színház egy nagyon jó csapatában egész fejjel kiemelkedik.
1961. március 18., szombat
Megvolt a Doktor Pepike is. Azt írja Marosi Péter az Utunkban: „Végre megkaptuk az idei Pepike porciónkat.” Tehát bocsánatos bűnnek számít. Igaz, hogy közben Marosvásárhelyen, Harag Gyuri rendezésében F. Garcia Lorca Bemarda Alba háza volt Kőszegi Margittal a főszerepben. És – ilyen az élet! – nem is kapott jó kritikát Oláh Tibitől. Szőcs viszont megdicséri a hírhedt 702-esért, Al. Mirodan darabja előadásáért a nagyváradiakat. Azt mondja: lám, nemcsak operettet tud játszani a társulat! Ez persze olyan Szőcs-dícséret: inkább bírálatnak tűnik.
Úgy néz ki, hogy rövidesen színházi delegáció tagjaként a Szovjetunióba utazom.
1961. április 30., vasárnap
Közben bejártam a fél világot. Nem is tudom, van-e így értelme a naplóírásnak, hiszen azt sem tudom pontosan, mikor indultunk. Bár ez lehet épp előnyére válik a naplónak, mert a felesleges dolgok kihullnak az emlékezet rostáján. Az bizonyos, hogy Moszkvából az első képeslapot április 7-én írtam Irmának. Gondolom, előtte való nap érkeztünk, repülőn. Az Ukrajna szálló 20. emeletén kaptam szobát. Jellemző falusi voltomra, hogy ilyen magas szinten még nem laktam. Azért ültem le mégis s azért írok, mert én magamban élő ember vagyok, engem a külső környezet csak rövid ideig frappíroz. Az is csak a hangulatomra hat. Magamról, lelki problémáimról viszont így is van mit írnom. Ugyanis az út során egy „akármilyen vidéki színigazgatóból” – a fővárosiak, azt hiszem, mindenhol készek az efféle véleményezésre – no, én valaki lettem.
Az egész művészküldöttségből – személyesen – csak Tudor Steriadet, minisztériumunk tisztviselőjét ismertem. Persze a többiek sem voltak számomra idegenek, valamennyit láttam színpadon, filmen, csak én voltam nekik idegen. Vidéki. Méghozzá magyar! Nincsen semmiféle címem, ami védene, hogy nem vagyok akárki – mint Tompának, aki a Művészetek Érdemes Mestere. Rendező sem vagyok, mint másik két igazgató társam Harag Gyuri, meg Taub Jancsi. Szóval nagyon magasan elnéztek a fejem felett. Nos az történt a repülőn, hogy meghallottam, mit mond Viktor Rebengiuc a fővárosi Municipal Színház fiatal, nagyon tehetséges színésze Tudor Steriadenak:
– Csak azt nem tudom ki bírta rá az én drága igazgatónőmet, hogy erre az útra elengedjen. Emlékszel, hogy fogadkozott: a miniszter parancsára sem hajlandó elengedni!
Ekkor én könnyedén hátrafordultam és közbeszóltam:
– Én bírtam rá, uram.
– Bocsásson meg – mondotta akkor Rebengiuc –, tudom, hogy Ön a küldöttség tagja, de én magát nem is ismerem.
– És mit gondol – válaszoltam –, ha Madam Bulandra ismert volna, akkor maga itt van?
Nahát most már végképp nem értette szegény a dolgot. Elmagyaráztam neki. Pár nappal, talán tízzel elindulásunk előtt igazgatói értekezlet volt a minisztériumban.
Szünetben kint ácsorogtam az előcsarnokban, amikor arra lettem figyelmes, hogy a Madam megáll mellettem, és mondja és mondja, hogy ő Rebengiucot nem engedi sehova. Végre van egy sikerdarabja, s akkor vegye le műsorról, mert őurasága külföldre látogat. Azonnal rájöttem, hogy összetéveszt valakivel, mert – merő hiúságból – nem hord szemüveget, s miután sérteni sem akartam, hallgattam. És ezt értette félre a Madam. Mondta is rögtön: tudja, hogy nem értek vele egyet, és azt is, hogy sajnos megint neki kell majd engednie.
Ez aztán napokig sikerszám volt a küldöttség partijain. Sokan kaptak el, hogy első kézből hallják újra a történetet. Így hát már az utazás első órájában eldőlt, hogy ez az erdélyi magyar, aki mellesleg nem is színházi ember, hanem író, nos hogy az egy belevaló gyerek.
Ezt követte pár nap múlva a második dobásom. Mellesleg azt sem én ötöltem ki, mint ahogy az előbbit sem. Az említett Steriade azért is fontos embere volt a delegációnak, mert tudott oroszul. A Szovjetunióban végezte az egyetemet. Különben mi már régebben is szimpatizáltunk egymással. Ennek is volt magyarázata. Ő ugyanis – szintén – nemzetiségi volt. Pontosabban: zsidó. És ezt vele időnként éreztették a fontosságukban bízó és az erőszaktól sem tartózkodó román színházi emberek. Pártfogását azzal nyertem el – de nemcsak én, hanem szinte minden kisebbségi –, hogy tudta: tőlünk nem kell tartnia, mi emberségéből, hozzáértéséből nem vonjuk le zsidóságának hátrányait.
Nos ezt azért kellett leírnom, mert szintén kiinduló pontja valaminek. Mindenekelőtt az én iránta való bizalmamnak. Elmondtam neki ugyanis, hogy pár évnek előtte Borisz Polevojt – aki Kolozsváron járt – én kísértem végig a cipőgyáron, első munkahelyemen. Azt is, hogy Polevoj cikket közölt rólam a Pravdában. Mikor elváltunk megígértette velem, hogy ha elvetődöm Moszkvába, feltétlenül felkeresem. És megkérdeztem: Most nem kellene felhívnunk telefonon? Dehogynem! – lelkesedett Steriade. – Tán csak nem hagyunk ki egy ilyen alkalmat! Mikor lesz lehetőségünk egy világhírű íróval társalogni.
Merthogy az természetes volt, hogy ő elkísér. Moszkvába érve meg is tette. Vagyis felhívta Polevojt. És ezzel megszületett a nevemhez kötődő újabb szenzáció. Az nevezetesen, hogy Polevoj meghívta ebédre az egész küldöttséget az Írók Házába.
Az első visszhang a román többségből ez volt: látjátok? Ezért esznek meg bennünket a zsidók meg a magyarok. Mert ügyesebbek. Mert mindent el tudnak intézni. Itt vagyunk lám mi, a román színjátszás krémje, és le se köpnek. Még egy újságíró sem akar meginterjúvolni. Ezt a vidéki zsenit pedig a legnagyobb író keresi!
Olyan nagy volt a siker vagy a felháborodás – már nem is tudom, minek nevezzem –, hogy amikor kiderült, hogy az ebéd elmarad, senki sem gúnyolódott velem. Először is sajnálták. Másodszor: megértették. Ugyanis azért halasztották el, mert közben fellőtték az első embert az űrbe, és Polevojt kirendelték melléje. Jurij Gagarin ugyanis a Földre visszatérvén elmondta, hogy az ő eszményképe Polevoj hőse, az Egy igaz ember története című háborús regény főszereplője Mereszjev – ha jól emlékszem – kapitány. De nem csak ezért, hanem mert mint aztán kiderült, összezárták Polevojt Gagarinnal, hogy az asztronauta elbeszélése nyomán Polevoj megírja annak életregényét.
Hát – mondom – az ebéd elmaradt, az irántam való figyelem pedig maradt. Sőt – úgy tűnt, ördögöm van mert – Leningrádban még fokozódott.
A nyíltszíni tapsra ihlető poént – meg kell mondjam – szintén nem láttam előre. Mikor vonatunk megérkezett a leningrádi pályaudvarra, én – mint mindig – a célja felé menetelő küldöttség utolsó embere voltam. Talán ezért is szerettek meg – egyesek őszintén, mert látták hogy én nem akarom mások elől elhalászni a sikert. Mindig – mondom – előre engedtem őket, hiszen ők voltak a román kultúra képviselői. Én csak amolyan kiegészítő részadat. Tehát – mondom – leszálltunk s elindultunk a kijárat felé. Ez itt viszont úgy esett, hogy a kijárat az érkezési oldal jobb oldalán volt. Mikor aztán sorba verődtünk, s elindultunk, hogy mintegy ötven-hatvan méter után a peronra kanyarodjunk, én láttam egy nagyon ünnepélyes, nagyon feketeruhás, nagyon áhítatos csoportot, de egyfelől fogalmam sem volt, hogy az miféle gyülekezet, másfelől legalább négy pár vágány választott el tőlük. Persze ők is figyeltek és mikor egyesek – épp mert hátul battyogtam – felismertek, harsány „Szása, Szása” kiáltással a síneken keresztül elénk iramodtak, mégpedig nem a küldöttség elejére, hanem – mondom – a végére. És amíg magamhoz tértem, felkaptak, a levegőbe dobigáltak, csókoltak, sőt Igor Gorbacsov filmszínész diszkréten egy üveg vodkát is kihúzott valamelyik zsebéből, amit – mint jó dada a gondjára bízott gyereknek – azonnal a szájamba nyomott.
Szóval megint a Leonardo da Provincinek volt a legnagyobb sikere – hogy Gy. Szabó Bélának, a kiváló erdélyi grafikusnak a szavajárását elorozzam. Persze azonnal leintettem a lelkesedőket, akik azonnal trónra akartak ültetni és Steriade segítségével és némi ékesszólásbirtokában azonnal rámutattam arra, hogy merő igaz, én viseltem gondjukat Kolozsvárott, de ezek itt elöl a román művészet legjobbjai. Ez aztán rendbe hozta a szénámat, és kaptam is néhány csókot nemcsak férfiaktól, nőktől is. Mert azt mondták, egész életművüket kellett volna ott a peronon bemutatniuk, hogy ezt a tiszteletet – amiben végülis részük volt – megszerezzék…
De hát így volt ez jó. A kisebbség tegye magát hasznossá!
