1960. augusztus 17., szerda
A naplónak máris sok hibáját látom. Nemcsak az a baj vele, hogy vannak időszakok, amikor az egyéb gondok miatt egy szót sem jegyzek fel, az is torzít, hogy amikor írni kezdtem – mint most is, hogy a színházban nyári szünet van –, főleg olyasmiket jegyzek fel, amik épp pillanatnyilag izgatnak. A napló sohasem hű kép. Még az egyén tevékenységének sem hű tükre, pedig az ember azt szeretné, ha az élet teljességét érzékeltetné. Nagy események suhantak el mellettem, anélkül, hogy egy szóval is megemlékeztem volna róluk. Június közepén-végén megvolt a Párt III. Kongresszusa, amelyen én is résztvettem. Cikket is írtam az Utunkban, amelyben erősen fogadkozom, hogy méltók leszünk a párt hírnevéhez.
Sablon persze a cikk, nem nagy öröm említést tenni róla, de – magamban röhögök s azt mondom – én még elég olcsón utaztam. Sütő Andris, látom, Hajdú Győzővel összefogózva veri a nagydobot – és a fiatalokat. Azt mondja, hogy: Ars poetikák nyomában. Félretettem azt az Utunk-számot, amelyben az írás megjelent, csak nemrégen olvastam el. Hát nem mondom, nagyon jól mulattam. Azt mondja a szerzőpár, hogy Szilágyi Domokos lírája elvont polgári humanizmus, intimista és egocentrikus. Lászlóffy Aladár mindenáron eredeti akar lenni, ami aztán képtelenségekbe torkollik, mellesleg kiforratlan és zavaros. Hervay Gizi egyszerűen szürrealista. És így tovább. Ezt követően kitűzik a célt: olyan ars poetikára van szükség, amit a forradalmi gyakorlat kovácsolt ki.
Persze minden értelmes ember tudja, hogy legalábbis Sütő kényszerből ment bele a dologba, legfennebb a nevét adta az ügyhöz. De éppen mert akármelyikünket elkaphatja a gépszíj, örvendek, hogy ebben nem vagyok benne. Akkor is ha – meg kell vallanom legalább itt a naplómban, ha az utcán el is hallgatom –, az általuk bíráltak társadalmi kérdésekben való mellébeszélése számomra sem túl szimpatikus.
Na aztán megjelent egy novellám is, Felmondás a címe. Sőni Pali meg is ünnepli az Utunkan: Amit rögtön „fel” kell mondani.
„Nagyon jó írás Huszárnak ez a Felmondás-a” – így kezdődik. Én egy másik mondatát húztam alá: „Cseke János, az indulatos, de kollektivájával összeforrott igazgató…” a főhős. Ez lenne a figurában kifejezett véleményem, magamról?
1960. november 16., kedd
De hogy ezzel az évaddal mi lesz, azt csak a jó Isten tudja. Megkezdődött a színház átépítése. Mi a Béke téri (volt Szentgyörgy tér) Diákművelődési Házban játszunk. A terem a színházihoz képest kicsi. A színpadra nem férnek fel az eredeti díszletek. A bevétel tehát megcsappant, ezért állandó tájolással, sőt turnézással keressük meg a kenyerünket; itt már rég nem a művészi színvonalon van a hangsúly, hanem a terv teljesítésén.
Szinte naponta gyűlésezek az építőkkel, akikkel rengeteg a bajom. Itt van például a munkálat tervezője, egy Paiu nevezetű, olyan korombéli, harmincegynéhány éves mérnök, aki a minap azzal a bejelentéssel lepett meg, hogy az új előcsarnok műkő padlózata csodálatos lesz. – Mitől lesz csodálatos? – kérdeztem mit sem sejtve. – Mert velencei színeket alkalmazok – válaszolta büszkén. – Az meg milyen? – Majd meglátod: piros, meg zöld, köztük fehér csíkozással. – Meg vagy őrülve? – kiáltok fel. – Hisz az tisztára magyar nemzeti szín. – Mit érdekel engem? – vonja fel a vállát a vagány mérnök. – Hát – mondom – csak érdekeljen, mert te fizeted meg, ha fel kell törni. – Én aztán nem – mondotta. – Az én családomban nincs egy szál magyar se. Nahát ezen elvitatkozgattunk egy jó órát, de én nem tudtam őt meggyőzni. Neki ugyanis művészi elvei voltak. Nekem viszont tapasztalataim.
Rágódtam a dolgon egy darabig s végül felhívtam a megyei pártbizottságot. Cucu elvtársat kértem, az első titkár kabinetfőnökét. Ismert. Már régi motorosnak számítok. Mondtam neki: kérje meg Vasile Vaida elsőtitkár elvtársat, ahogy öt perc ideje van, fogadjon. Nagyon fontos a mondanivalóm. Megígérte. Alig telt el tíz perc, szól a telefon: az első titkár vár.
A drága öreg! Nem is tudom, mi lenne velem, ha ő nincs. Azt hiszem, feljegyeztem, hogy a felszabadulás után elkapott, amint osztályharcos szenvedélyből kilincseket törtem a belvárosban azon a címen, hogy minden reggel megvertek a Nagyszebenből épp visszajött román egyetemi hallgatók. Mikor aztán – tizenöt évvel később – bemutattak neki mint igazgatót – megismert és elsírta magát. Merthogy ő ezzel mérte a keze munkájának eredményét, az én tudatosodásommal. Azóta úgy bánik velem, mintha a fia volnék. Mint most is, mindig azonnal fogad. Volt már úgy, hogy az egyetem rektora várt kint, amíg velem beszélgetett. Éppen mert tőle egyáltalán nem féltem, ezúttal is azonnal a tárgyra tértem. Jó ideig gondolkozott. És nézett rám – mintha azt mérlegelné, mit s mennyit mondjon –, végül aztán megszólalt.
– Jól tetted, hogy feljöttél. Nem tudom, mi történik a világban, de manapság már azt is megnézik, hogy a gyűlésre kitett virágnak milyen a színösszetétele.
Valóban nem tudta? Pro és kontra érvem ugyanaz: szamosháti, kackói paraszt volt. Szülei suszterinasnak adták – így került munkások közé s így lett illegalista. De nem is ez a lényeg, hanem az, amit a továbbiakban mondott.
– Láttam, meglepődtél azon, hogy bevallom: számomra még ismeretlen eredetű folyamatokkal találkozom. Naivan hangzik, jól tudom. Ezért mondok el neked egy történetet. Jön haza a minap a kisebbik lányom az iskolából. Rettenetesen néz ki. A ruhája összetépve, az arca összekarmolva. Kérdem: mi történt veled, gyermekem? Azt mondja, de a lehető leglelkesebben: apa, ma széttéptük a zsidókat!… Hát megállt bennem az ütő. Mi történt? – kérdeztem ösztönösen, hogy időt nyerjek. És ő szépen elismételte, amit mondott. Drága kislányom – fordultam hozzá szinte sírva –, ez nem lehet igaz! – De biza így volt – fogadkozott a gyerek. Nem tudom, láttad-e, kicsike még. De úgy döntöttem: nincs más megoldás, fel kell nyitnom a szemét. Édes kislányom, hát hogy beszélhetsz ilyent – mondtam neki, hiszen édesanyád zsidó!… A gyerek kővé meredt, percekig egy szót nem szólt. És aztán, mintha sikoltana, ezt mondta: Nem! Nem akarom, hogy zsidó legyen!
– Megrendítő – vallottam be.
– Na most már elhiszed, hogy nem értem az efféle eseteket? Persze ha azt mondod: nem akarom érteni, akkor is igazad van. Én nem ebben a szellemben neveltem őket. Hol tanulták? (…)
Az igazi fiatalok a Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Kántor Lajos korosztálya. Kántornak a tanácskozáson elmondott beszédét le is közli az Utunk. Legalábbis részleteket hoz az ő meg a Nagy István felszólalásból. A fiatal kritikusoknak is állandó dokumentálódásra van szükségük – mondja Kántor – Annak érdekében, hogy jól szolgálják ezt a célt, aktívan kell résztvenniök a közéletben, szoros kapcsolatot kell fenntartaniok az olvasókkal.
