1960. május 11., szerda
Vaida Vaszi bácsi, a megyei elsőtitkár valahogy kispekulálta, hogy a Magyar Színház – a hajdani Nyári Színkör – előcsarnoka nagyon szűkös lévén, változtatni kell a helyzeten. Sejtelmem szerint ebben Elza, a felesége is közreműködött, aki – iskolázott asszony, és akinekmagyar műveltsége is van. Kovács György népművésszel például rendkívül bensőséges a viszonya. Nos elég annyi, hogy a megyei költségvetésből kaptunk egy nagyobb összeget a színház modernizálására. Ma tíz órakor már gyűlésezek az építőkkel. Persze van itt azért probléma is. A hivatalos személyek azt szeretnék, ha a színház frontja, látható része újulna meg. Én lemondanék az előcsarnokról, a modern külcsínről, csak tennék rendbe a nézőtér akusztikáját. Az ugyanis nagyon rossz.
A First Ladyt különben csak nemrégen ismertem meg személyesen. Az egyik előadásután férjestől feljött a színpadra gratulálni a színészeknek. Akkor hallottam magyarul beszélni. Meg is lepődtem. És azonnal szaladtam Földes Lacihoz, aki nemcsak egyetemi tanár és kiváló kritikus, de származásához ragaszkodó, amellett dacosan kitartó zsidó ember is. Olyan, mint Ilja Ehrenburg, akiről olvastam, hogy egy párizsi látogatása alkalmával a szállodai nyilvántartó könyvben a „nemzetisége” címszónál nem szovjet állampolgárnak írta bemagát, mint minden más társa, hanem zsidónak. Újságíróknak is feltűnt ez és meg is kérdezték, hogy miért tette. A felelete ennyi volt: hogy szovjet állampolgár vagyok, az természetes, de amíg antiszemitizmus van, addig zsidónak vallom magam.
Nos ez a fajta önérzet feszül Földesben is. És ezt én nagyon szeretem benne. Ezért is szaladtam az Elza rejtéllyel azonnal hozzá, akihez mindig őszinte tudok lenni, s aki – úgy érzem – szintén őszinte hozzám.
– Laci! – kiáltottam fel ősnaivhoz illő lelkesedéssel – Vaidané, Elza asszony magyar?
– Miből gondolod, hogy az? – kérdezte.
– Gyönyörűen beszél magyarul!
– Te marha – válaszolta akkor legjobb barátom a rá jellemző közvetlenséggel –, annyira magyar, hogy egyenesen zsidó!
1960. július 17., vasárnap
Hát lassan vége ennek az évadnak. Az én első évadomnak. Érdekes zárójelentést készítettem a társulati ülésre. Nem tettem be a naplóba, mert túlságosan belterjesnek érzem. Elvégre nekem befele – a színészek, a műszakiak felé – kellett itt beszélnem, nem kifele. A nagyközönségnek szóló elemzés más, azt elvégzi a kritika. A kritikus általánosít, tömegek számára von le a művészi eredményből emberi tanulságokat. Én a művészi eredményt elemzem a praktikum oldaláról. A hatásmechanizmus szempontjából.
Annyit azonban el kell mondanom, hogy alapvetően sikeres évadnak érzem. Persze probléma sok van. Olyan is, amit magamnak megoldandó jövőre hagyok.
1960. augusztus 14., szombat
Ma felhívtam újra Harag Gyurit. Készül átszerződni – Kolozsvár helyett – Vásárhelyre. Azt mondta, és belátom, igaza van, ha ujjat húz Tompa Miklóssal, elintézi, hogy Szatmárról se engedjék el. Márpedig ő ott nem akar maradni.
Sokat gondolkoztam ezen az ő menekülésszerű távozásán. Hiszen a nagybányai és később Szatmárra költözött színház – azt mondhatni – az ő műve. 1953-ban Kolozsváron rendező, főiskolai tanársegéd, amikor évfolyamával a romantikus kommunizmus szökőárjának hátán új színházat alapít(!) Nagybányán, egy olyan helyen, ahol addig sosem volt állandó színház. Mindenki csodálta őket! Némely bemutatójukon megjelent az ország – nem is csak magyar – értelmiségének a java. Magunkat ünnepeltük bennük. Új lehetőségeinket. Álmainkat. Ilyen hamar felébred az emberiség évszázados álmaiból? Ilyen hirtelen? Bizony nem egy ember akadt, aki – míg Harag ide készült – szememre vetette, hogy le akarom rombolni a szatmári mítoszt.
Egyszer megkérdeztem Haragtól, akinek szintén sokan tesznek szemrehányásokat: „Gyuri, hogy tudod otthagyni életed főművét…?”
A válasza megrendítő volt. És meggyőző is ugyanakkor. Azt mondotta: Ennyi tellett tőlem, érzem, hogy többet nem tudok adni. Nem tudok tovább mindenben a legokosabb, legbölcsebb, a minden ember sorsáért egyedül felelős vezető lenni. Vegyék a fiúk kezükbe sorsuk irányítását. Ha valóban olyan tehetségesek, mint ezt valamennyien hisszük, szép sikerek állanak előttük. Kicsit többet kell dolgozniuk. Én már hiába erőlködnék, ott továbbfejlődni nem tudok. Új helyzet kell, új környezet, új arcok, új küzdelmes próbák. Ha igazolni akarom én is azokat a jelzőket, amiket ti rám aggattatok az évek folyamán, akkor nekem is meg kell újulnom. Ott már képtelen vagyok.
Gyuri tehát megy Vásárhelyre. Lássuk, mi lesz Taub Jánossal.
