1960. április 29., péntek
Az idén ez a harmadik olyan temetés, amelyen búcsúztatóként veszek részt. Február elején Delly Ferencet temettem el. Nem sokkal a halál beállta után hívott fel a felesége. Azonnal felszaladtam az Erzsébet (ma Racovita) úti lakásba kondoleálni. Az asszony román, a kolozsvári bábszínházban dolgozik. Delly a hajdani pesti filmsztár a háború után egy darabig főrendező a kolozsvári Magyar Színházban. Aztán Kovács Gyurival, Andrási Marcival, Szabó Ernővel a marosvásárhelyi Székely Színház erőssége. Jelenleg már nyugdíjas volt. Rokkantnyugdíjas, hisz 1903-ban született Szegeden, nem volt még öregségi nyugdíjra jogosult.
Nem sokkal utána mesteremet, az író Asztalos Istvánt búcsúztattam. Erről az eseményről egy csúnya emléket őrzök azóta is. A gyászolók között jelenlévő Zete Juliska, nagynéném mesélte utólag. Épp a sírnál szónokoltam, amikor megszólalt mellette egy úrinő. Látja ezt az embert? – kérdezte a mellette álló nőtől.
– Most hagyta el a feleségét és három gyerekét és elvette a magyar Opera prímbalerináját,
Lukács Máriát. Én különben előre láttam a dolgot – folytatta a jól informált hölgy –, ugyanis állandóan karonfogva járt az utcán a prímbalerinával.
Irmának, a feleségemnek mondotta el néném a mesét nevetve. És Irma így adta tovább nekem: egy nyelvtani hibán múlott, hogy nem hittem az ellenzéknek. Ugyanis ha azt mondja, hogy látott téged karonfogva Marikával, akár el is gondolkozhatom a dolgon. De állandóan te csak velem jársz karonfogva az utcán.
Nahát ilyesmik is vannak.
Fekete Mihály temetéséről, mivel ez számomra időben a legközelebbi, hosszabban kell írnom. Egy bizonyos szellemiségről kell megemlékeznem, amivel sorsom általa összehozott. A név nem fontos, egyetemi tanár, párttag és keresztény. Ennek az elvtársnak jelentettem be – hisz a feleség Felszeghi Mária, a társulat tagja helyett ő jelentkezett, hogy Miska bácsit a színház saját halottjának tekinti és miként az ilyen esetben természetes, a temetés minden költségét magára vállalja.
Képviselő átlépett a jelentéktelen tételen, s az ilyenkor járó pénzsegély felől kezdett érdeklődni. Próbáltam magyarázni, hogy az elhunyt „saját halott”-á lépvén elő elvesztette egyéb pénzügyi jogait. Hogy az említett segély nem vigaszdíj, hanem a temetési költségekre adatik. Ám a jogutódok állítólagos szószólóját ez távolról sem nyugtatta meg, ellenkezőleg, bejelentette, hogy az ügyfelei bizonyosan készséggel lemondanak az előcsarnokban való ravatalozásról a pénzsegély ellenében.
Látván, hogy a gyászeset kezd finánciális kérdéssé válni, behívattam a színház pénzügyi embereit, hogy a további tárgyalások során mindkét fél megelégedésére intézzék el az ügyet.
A temetés ezután rendben zajlott le, bár volt egy olyan jelenete is, amit szívesen megspóroltam volna. Szokás szerint a gyászmenet élén, rögtön a koszorút vivők után mi lépegettünk, a színjátszás hivatalosai: Kovács György, a Nép művésze, Tompa Miklós, a Marosvásárhelyi Székely Színház igazgatója, Szabó Lajos, a Színművészeti Főiskola akkori rektora, meg jómagam alkottuk az első sort. Csendesen és decensen beszélgetve haladtunk az Egyetem utcán, és a Petőfi utcában magától értetődően kanyarodtunk el, mint mindig, balra, a Házsongárdi köztemető főkapujához. Hanem egyszer csak furcsa dologra lettünk figyelmesek: a gyászkocsi nem balra jött a Petőfi utcában, hanem jobbra, hogy majd a hajdani Majális utcán, a mai Köztársaság útján haladjon tovább, az utca végében lévő zsidó temetőbe.
Kissé szégyenkezve fordultunk meg és zárkóztunk fel a menet végére. Kovács Gyuri mellett mentem, aki mellesleg a Fekete Mihállyal azonos vallásban született, s aki most sápadt volt a felháborodástól. És nem valami hízelgően nyilatkozott a jogutódok említett szószólójáról. Aztán pedig – miután közülünk egyedül őt nem lehetett e kérdésben félreérteni – így foglalta össze az eseményeket:
– Eddig kísértük Fekete Mihályt, most Schwartz Miskát kísérjük tovább. Hát persze ez egy felesleges dolog volt, mert Miska bácsitól mi sem állt távolabb az effélénél. Ő magyar színész volt. és sohasem akart más lenni. A közönség is tudta ezt felőle.
Mert hatalmas tömeg kísérte utolsó útjára a hajdani vándorszínészt és direktort, s én boldog voltam, hogy ha színházat vezetni nem is, temetni már európai szinten tudok.
Csakhogy ez az örömöm is korainak bizonyult, mert másnap visszajött a jogutódok említett képviselője és bejelentette, hogy visszahozta a koporsót.
– Hogyhogy visszahozta!? – kérdeztem, mert hirtelen nem értettem a dolgot. A képviselő azonban türelmes ember volt, elmagyarázta, hogy mint láthattuk, szegény Miska bácsi az izraelita vallásban boldogult meg, amely vallás a gyalulatlan deszkakoporsóhoz köti magát temetés esetén, éppen ezért utaljuk ki a koporsó árát tüstént, mert ma még rengeteg dolga van a városban.
A meglepetéstől fulladozva még megkérdeztem, hogy én mit csináljak a koporsóval, de a képviselőt ez nem érdekelte, nem avatkozott a színház belügyeibe, annyi engedményt azonban tett, hogy a koporsó értékesítésére időt hagyott.
Mit volt mit tenni, behívattam a színház egyik ügyes emberét, s kiadtam a parancsot: a díszkoporsót azonnal bocsássa áruba.
Így aztán másnap a klinikák személyzete igen furcsa dologra lett figyelmes: jól öltözött fiatalember járta a folyosókat, s ahol aggódó hozzátartozókat talált, meleg hangon közölte:
– Príma tölgyfakoporsóm van… alkalmi vétel.
És amilyen mázlija volt, megúszta verés nélkül.
1960. április 30., szombat
Nemrégen levelet kaptam Gödri Endrétől, a barátosi paptól. Immár a kisebbik fia ügyében kéri a segítségemet. A nagyobbikat, Istvánt nem akarták felvenni a kolozsvári műegyetem gépészmérnöki karára, bár kitűnő eredménnyel felvételizett, ámde az apukája ideológiailag nem jár helyes utakon, pap. Ekkor léptem közbe én. Levelet írtam, személyeset az egyetem káderesének (személyzetis). Elmondtam benne, ki vagyok, mi vagyok. És azt is, hogy én személyesen, mint a rendszer neveltje, nem értek egyet az efféle diszkriminációval. Amiért az apja pap, azért a fiú lehet zseniális gépészmérnök. Ismerek én a Központi Bizottságban is papgyereket. (Például az író Kovács György!) Azt is kilátásba helyeztem, hogy ha Istvánt nem veszik fel, akkor a párt Központi Bizottságához fordulok. Hát – furcsa – felvették. Erre jött a napokban az alábbi levél, most már Miklósért könyörög, a kisebbik, középiskolás fiáért.
„Kedves Sanyi!
Nagyon megalázóan érzem magam, akárcsak az a néger férfi, akinek a képét egy marosvásárhelyi kiállításon láttam. Ez volt a címe a képnek: Én is ember vagyok… Ha sor kerül arra, hogy a középiskolából, miként a közösségből is ki kell zárni, és sok társával együtt iparra kell adnom a fiamat, számíthatok-e (merjem azt írni: baráti?) segítségedre? Mármint, hogy Miklósból több legyen, mint bőrgyári munkás…”
Azt is megírja, hogy Kézdivásárhelyen látta a kirakatban legújabb könyvemet, a Számadás helyett címűt. Szegénykém fél, nehogy félreértsem a dolgot s ezt követően megjegyzi: „Nyereg csapkodás, hogy a lovacska értsen belőle.” Mármint én abból, hogy íme hízelgéssel keresi a kenyerét.
Most talpalok az érdekében. Különben a barátságunk érdekesen alakult. Nemrégen még az anyósánál laktam albérletben. ott ismertem meg – de főleg ő ismert meg engem. Hiszen én úgy kívülről elég riasztóan nézhettem ki egy pap számára.
Nemcsak újságíró voltam, de mint ilyen – ugye – pártember is. Tehát én olyan voltam kívülről, mint azok, akik neki a kellemetlenségeket okozzák. Nos hát én nem is tudom megmondani, mivel nyertem el a bizalmát. Hiszen nekem nem voltak efféle céljaim!