1960. február 21., vasárnap
Valahol azt olvastam, hogy a töprengés a cselekvés halála. Nohát, magam azt tapasztaltam, hogy a bölcsesség megfordítva is igaz: a cselekvés a töprengés halála. Példa erre a naplóm, amit nem vezetek rendszeresen, mert cselekvésre vagyok ítélve. Pedig volna mit feljegyezni és nem is minden tanulság nélküliek a naplóból kimaradó, tehát kommentár nélkül hagyott események.
Íme egy példa a sok közül: félretettem a Kolozsvárott megjelenő Utunk január 29-i 4. számát, Jánosházy György ír benne kritikát Kállay István Kötéltánc című színművének bemutatójáról. Azt írja többek között, hogy Rappaport Ottónak, a darab rendezőjének sikerült együttessé összekovácsolni az előadás szereplőit és hozzátette: régóta nem láttunk effélét a kolozsvári magyar színpadon!
Na persze bárki azt mondhatja, hogy nem olyan világrengető esemény az, ha egy színház egyik produkcióját ilyen szavakkal illetik. Akkor sem, ha a dicsérő szavak egy sokáig és sokat szidott társulat egyik produkciójáról mondanak véleményt. Igaz. És épp itt érzem magam hibásnak, amiért nem széljegyzetelem az efféle eseményeket. Ugyanis itt ez sokkal nagyobb poén, mint amilyennek első hallásra éreznénk. Emlékszem ugyanis, hogy tavaly, amikor kineveztek igazgatónak – hallottam –, összegyűltek az ősmagyarok a Kossuth Lajos utca és a Mátyás tér sarkán lévő Sirály cukrászdában. Hallottátok? – kérdezte egyik Árpádházi a másiktól – egy Huszár nevezetű becsületes magyar gyerek lett az igazgató a Magyar Színházban. Volt, aki hallotta, olyan is, aki nem, de az esemény meg lett ünnepelve. Ott ugyanis snapszot is mérnek.
Történt pedig, hogy a krónikus rendezőhiánnyal küzdő színházba kinevezésem másnapján alkalmaztam egy illetőt. Rappaport Ottónak hívták. Nem sokkal azelőtt bocsájtották el a marosvásárhelyi Székely Színháztól. És ennek a híre is elterjedt a városban, mint minden, ami a színházban és környékén történt. És újra összegyűltek a vereckeiek, és újra akadt egy lelkes ember, aki megkérdezte: hallottátok, a karakán, Huszár nevezetű székelygyerek lett az igazgató… De végig se mondhatta, leintették: marhaság, Hirsch volt!
Kíváncsi volnék, ezúttal mit mondanak magyariék a sajtóvisszhang láttán? Mert biztos, hogy mondanak valamit. Nem olyasmit, ami engem igazol. És az is több mint valószínű, hogy az ő véleményük terjed el a nemzeti önérzetében sokszor sértett nemzetiség soraiban. A Kötéltáncról eszembe jutott még valami, aminek szintén nagyobb a jelentősége, mint az anekdotikus poénja.
A vizionálási főpróbán – ahogy szokás – a nézőtéren elöl ül az igazgató, a rendezővel és a főrendezővel, mögötte pedig a tárak vezetői: a díszletmester, a varroda vezetője, a színpadi műszaki vezető és így tovább, ott ült tehát Molnár Gizi néni is, ő a főkellékes. Úgy lett főnök, hogy eredetileg az övé volt a kelléktár és alvállalkozóként működött Janovics Jenő hajdani színházában. A háború után azonban a kelléktárat a színházzal együtt államosították, így maradt Gizi a főnök. Ám maszek különállását megőrizte. Ő – valahogy – nem állt be a sorba. Nem szokta meg. Ezúttal is – a hátam mögött ülvén a főpróbán – a darab végeztével megütögette a vállamat.
– Direktor úr – mondotta mosolyogva –, tudja, mi a különbség a mai színház és a hajdani között?
Mondtam, hogy: nem tudom, és biztatóan mosolyogtam rá.
– Nahát akkor én megmondom magának – folytatta Gizi. – Régen egy-egy előadás után a férfiak szaladtak hevületüket levezetni a kuplerájba. Ma hazamennek, lefeküsznek és gondosan hátat fordítanak a feleségüknek.
Van ebben valami igazság, akkor is, ha nem pont a Költéltánc bemutatója után kívánkozik ki az emberből.