Színház az egész világ
1982. január 12., kedd
Valamikor, riporterkedésem legelején, ha jól emlékszem, 1950-ben – istenem, be rég volt! – a zsilvölgyi bányákat is végigboldogtalankodtam. Beöltöztem bányásznak talpig Davy-lámpába, sisakba, csizmába, s egy élbrigád nyomába szegődve leszálltam a mélybe. Riportot, egyéb írást akkorról nem őrzök. Akkor még nagyobb volt a valóságmegismerő lelkesedésem, mint az íráskészségem. Bár alapos a gyanúm, hogy inkább a kötelességérzet tengett túl bennem, mert a riporterség mint színészi feladat mindig távol állt tőlem.
Egy emléket mégis hoztam magammal abból az időből. Egy emléket, amely azóta is nő bennem, és már réges-rég jelképpé magasztosodott. Egy úgynevezett előhajtó bányászcsoport munkáját figyeltem jó ideig. Ez készítette elő a szénbányászcsapat számára a munkahelyet, tárta fel a szénfalat, csinált neki ideiglenes ácsolatokat. Azért ideigleneset, és nem vasbetonból valót, mint a főtárnákban, mert miután a szenet kitermelték, erre a járatra már nem lesz szükség. Így, a szenet kitermelő csoport mellett őgyelegvén, figyeltem fel egy dologra: ahogy a csapat haladt előre a szénben, háta mögött omlott be a járat. Ilyenkor a bányász „lopott” egy-egy gerendát, vagyis az omladék alól kihúzta az ácsolat némely elemét, amit aztán a „sicht” végén, fejszéjét beleütve, vagy csak úgy egyszerűen a vállára véve, magával hozott a felszínre.
Ma már biztosan más a kitermelés technikája. A fenti kép: az előhaladás a sziklában a sokszor elég vékony szénrétegért, a hátunk mögött omló heggyel és az enyészet elől ellopott fadarabbal mégis érvényes kép. Érvényes, mert erősen hasonlít az örök emberi küzdelemhez.
Talán épp ez az emlékkép tette, hogy minden előző nyilatkozat és fogadkozás nélkül naplómnak ebbe az új fejezetébe belekezdtem. A kép igazi értelmének megértése tette mindenképpen. Annak felismerése, hogy hátunk mögött omlik a tárna. A föld elnyeli lábunk, kezünk, hitünk nyomát. Ma már azt is bizonyítani kell, hogy valóban hittünk valamiben. Sőt védekeznünk is kell, hogy miért hittünk egyáltalán valamiben. Hinni a gondolat mai bajnokai szerint: gyengeség. A tudás az erény! A tudás? De hát tudni mi menetelni tudtunk, bújni meg kenyeret kérni. Hinni azt jelentette számunkra, hogy szabadok leszünk. Emberek. Hisz az elején – tulajdonképpen magunkban hittünk. Fel se merülhetett a kérdés, hogy a „mi”, amiben hinni akartunk, nem azonos az „én”-ek összességével. Hogy hit és lehetőség kölcsönösen nem menti ki egymást. Mi a teendő ilyen helyzetben? Egy-egy ácsolatelem szükséges, amire rá lehet mutatni. Egy-egy gerenda a valamikori építményből. Egy-egy perc a múló időből, ami nélkül – mi tudjuk csak – a kor nem teljes. Pontosabban, nem is csak a korról van szó, hisz a kor hivatalos megnevezés szerint is átmeneti volt. Mi, emberek, mi nem voltunk átmenetiek! Pontosabban, hogy emberségünket nem viszonylagosították a leszűkített lehetőségek.
És ahogy erre ráébredtem, arra is ráeszméltem, hogy az én pályám a sorsom. Azzá teszi az idő is, amiben társadalmi szinten gondolkozni kezdtem. Az idő, amely az emberiség életében egy sajátos pillanat volt. A történelem legvéresebb háborúja is elegendő, hogy azzá tette légyen. Olyan pillanat, amilyen nincs több, de ami nélkül a többiek mássága sem érthető. Sorsom az idő, amibe születtem s ami szült.
Emlékeket írok tehát. Nem önéletrajzot, nem regényt, nem emlékiratot. Felveszek egy-egy emléket, a vállamra vetem s kiballagok vele a felszínre. És azt mondom: íme…
1960. február 20., szombat
Ebben a reggeli kávé utáni csendben rengeteg minden jut eszembe. És épp ez akadályoz meg abban, hogy az eltelt időről leltárt készítsek. Olyan döntően lényeges kérdésről, mint a Harag Gyuri gesztusa, nem tettem eddig említést! Hát akkor a többiről, miért szólnék? Gyuri is, aki ugye a most már szatmári – eredetileg nagybányai – Magyar Színház igazgató főrendezője, amikor meghallotta, hogy kineveztek igazgatónak Kolozsvárra, vonatra ült és megkeresett. És, mint egy tanár a diáknak, lediktálta a tudni- és tennivalókat. Ha nem is tőle tudtam meg, neki hittem el például, hogy a kolozsvári színház a romániai magyar kultúrélet egy sajátos kérdése. Sőt gondja. Hogy ez egy akadémiai város nemzeti színházának tudja magát, annak megfelelő játékstílussal és értékrenddel. Ezért aztán a többi színház – főleg a dinamikusak, a fejlődők, mint az említett szatmári, vagy a vezető szerepet magának vindikáló, Tompa Miklós vezette, és jobbára a kolozsvári színház vezetőinek balekségén nagyranőtt marosvásárhelyi Székely Színház – lenézi. A többiek csak irigylik, mert Erdély fővárosában fungál. Talán a nagyváradiak fölénye indokolt még némileg, merthogy ők olyasmit tudnak, amit itt nem: operettet. Ez az ő nagy számuk. A realista darabokkal turnézó társulatok bosszúságára, mert – ezt én is átéltem – a legdrámaibb darabok közepén egyszerűen kiürül Váradon a nézőtér. Azt mondják az emberek: én szórakozni jövök színházba, nekem bajom otthon is van! Emlékszem, 1959 őszén reggeltől éjfélig ültünk benn az igazgatói irodában Haraggal. Mikor a titkárnő munkaideje lejárt, elküldtük ennivalóért. Mondom, mint a leckét az iskolásoknak, úgy diktálta le, hogy mi a teendőm. Persze az első számú napiparancsa a rendezés volt. Erős rendező egyéniségek kellenek, mert ez a társulat megveti a rendezőt. Lenézi. Lebecsüli. Szabó Ernő esetét mondotta el – most jut eszembe – példaképpen. Úgy tudom, hogy Tamás Gáspár, az elődöm hívta meg.
Szabó Ernő Marosvásárhelyen volt főszínész, főrendező, főiskolai tanár, meg minden. Rendezni hívták Kolozsvárra. Meg is jött, el is kezdte a munkát és hosszas viszontagságok után eljutott az első díszletpróbáig. Beállíttatta a díszletet sok veszekedés, sőt botrány árán, és világosítani is megpróbált.
– Kérem a díszletmestert! – szólt fel a színpadra.
A mester kijött.
– Uram – mondotta Ernő –, lesz szíves azt a jobb egyes falat egy méterrel hátrább tolni.
– Jaj, főrendező úr, hát azt nem lehet!
– Miért? – csodálkozott Szabó Ernő.
– Nem lehet főrendező úr – mondotta a mester és hosszas magyarázatba kezdett, amit persze Ernő félig sem hallgatott végig.
– Akkor jöjjön ki a világosító – mondotta, mert arra számított, hogy majd a világosítóval valahogy megoldja a problémát.
Ki is jött Lamos Pista. Bűbájos vagány.
– Pistuka! – mondotta akkor Szabó tanár úr – a bal egyes toronyból kérnék ide egy diffúz sárgás fényt. Érti?
– Értem főrendező úr! – felelte lelkesen Pistuka.
– Hát akkor rajta!
– Csakhogy azt nem lehet főrendező úr kérem, mert a bal egyes éppen zárlatos.
– Értem – bólintott Ernő – akkor jöjjön ide a műszaki felügyelő.
– Ebben az órában? Hogy is tetszik ilyesmit kérni – válaszolta ezúttal az ügyelő, hisz a műszaki főnök ilyenkor nincs benn…
– Tehát nem lehet?
– Hát nem…
– Jól van – mondotta Szabó Ernő – akkor szóljon, hogy hozzák be a kabátomat.
– El tetszik menni? – csodálkozott az ügyelő. – Hova tetszik menni ebben az órában?
– Keresek egy színházat – válaszolta Szabó Ernő.
– Miért, hát ez nem színház? – kérdezte valaki.
– Ez? Ez egy sajátos intézmény. Úgy hívják: Nemlehetszínház.
És elment. Vissza se jött.
