1957. szeptember 8., vasárnap
Régóta nem jegyzek. Szégyenlem az állandó siránkozást, hiszen jó ideje egyebet sem teszek. Tegnapelőtt végre nekiveselkedtem, és két nap alatt megírtam a Karácsony Benő-tanulmányt.
Látszatra Robotos Imre Utunkban megjelent írásával vitatkozom, de a valódi ellenfélnem ő, hanem Nagy István. A Karácsony Benőről tartott előadását akartam rombadönteni, amit most a készülő irodalomtörténeti könyvében is megjelentet.
Nézzünk hát szembe
A humánumtól – a cinizmusig – Hozzászólás Robotos Imre cikkéhez
Nemrégen Bánffy Miklós írói nevének nem elég goromba jelzők kíséretében való emlegetése még szentségtörésszámba ment, Karácsony Benőt egyesek kozmopolitának nevezték, Berde Mária leleplező erejű regényeit pedig azzal vetették el, hogy a szerző tulajdonképpen a polgárság megjavítására írta ezeket a műveket. Ezért jelent számomra nagy örömet az Utunk hasábjain megindult és tizennyolc lapszámban megszakítás nélkül folyó vita.
Nem is külön-külön az egyes cikkeknek, de a különböző felfogások nyílt összecsapásának örvendek. Annak a kialakulóban lévő irodalmi légkörnek, amely lehetővé tette ezt a már amúgy is sok évet késett vitát. A sorok közötti hulladék-gondolatokat tarlózók számára kijelenthetem: nem azt várom, hogy a nyíltan reakciós, fasiszta vagy a fasizmussal cimboráló írók káros műveit is tisztára mossák az elkövetkezők során. Pusztán az említett időszak polgári irodalma realista műveinek sikeres értékelésében és helyes újraértékelésében reménykedem, mert meggyőződésem, hogy ma, amikor a társadalmi harcok a munkásosztály győzelmével magasabb szinten jelentkeznek, szükség van a kapitalizmus körülményei között az egyes írókról és irodalmi jelenségekről harc közben kialakított felfogás revideálására. (…)
Tehát a mából nézve más képet mutatnak, és szükségképpen mutatnak más képet, egyes polgári írók művei.
Karácsony Benőről például megállapították, hogy cinikus, és ez elég jogcím volt arra, hogy kitiltsák irodalmunk haladó hagyatékából, de hogy miért az és kik ellen irányul cinizmusa, azt nem firtatták. Senki sem tette fel a kérdést e vita előtt, hogy ennek a cinikusnak, ennek az állítólagos mizantrópnak közel kétezer oldalas életművében miért nincs egyetlen kigúnyolt és utálatot kiváltó szegényember – munkás vagy paraszt – figurája, hogy mindjárt a legkézenfekvőbb példát említsem.
(…) Karácsony életművén vezérfonalként vonul végig az írói szándék: tisztázni a két világháború közötti szakasz különböző periódusaiban a kispolgárnak, még pontosabban a polgári értelmiségnek a társadalomhoz való viszonyát. Mind az öt regényének a hőse ugyanis szemben áll a polgári társadalommal. De miért áll szemben? Azt hiszem, ennek az egy kérdésnek a nyomon követése megvilágítja Karácsony eszmei, erkölcsi fejlődését.
Az első világháborút közvetlenül megelőző, és a világháborús évekkel foglalkozó Pjotruska című regény főhőse egy Baltazár nevű kis, vidéki újságíró, aki egyszerűen leleplezi a kisváros hatalmaskodó, önző és üresfejű burzsoá és földbirtokos potentátjait. Miért haragszik ez a Baltazár a polgári világra? Mert a társadalom őt az utolsó padba ültette. „Sokszor megpróbáltuk már, hogy leoldjuk magunkról a szájkosarat – mondja Baltazár megértő barát pillanatnyi hiányában kutyájának –, hogy éljük a szabad kutyák boldog és szabad életét. Mit tett erre a társadalom? Kuss! – mondta nekünk a társadalom… A társadalomnak alapszabályai vannak, barátom… Sohasem köphetsz a padlóra… A gyepre lépni nem szabad, menet közben tilos kiszállnod… Kihajolni a társadalomból meg éppen veszélyes dolog…” Dehát milyen irányba akar ez a nagyon szimpatikus fiatalember kitörni a megkövesedett társadalmi viszonyokból? „Nem akarták közelükbe engedni (a polgárok), levelüket vagy ebzárlati hirdetményeiket vele megfogalmaztatni: polgári erkölcsük lúdbőrözött attól a gondolattól, hogy maguk közé fogadják…” Mert a polgárság gőgös, „az érettségi bizonyítványtulajdonosok önérzetes kasztja hűvös távolságban tartja magát a latin igeragozásban járatlanabb kereskedőtől és iparostól…”
Tehát, a mi nyelvünkre lefordítva, a kapitalizmus törvényszerűségeinek megfelelően, a kispolgárság nagy része proletarizálódik, és így szembefordul azzal az osztállyal, amelynek rendjéből fokozatosan kiszorul. Objektíve tehát Baltazár, vagyis maga Karácsony rádöbben a társadalmi igazságtalanságok egész sorára, a polgári képmutatás undorító voltára. És mit mond? Mit kell tenniök a kispolgári baltazároknak Karácsony Benő szerint? Küzdeni, irtani a társadalmi élet vadhajtásait, mert a tehetséges ember fáradozását siker koronázhatja. Baltazár végül befutott író lesz, feleségül vesz egy budapesti színésznőt, vagyis biztosítja polgári egzisztenciáját. Az már az író Karácsony Benő tragédiája, hogy a regény reálisan végigvitt háromnegyed része miatt nem hiszem el az idealizált, giccses befejezést.
Karácsony tehát nem akarja megdönteni a polgári társadalmat, legfeljebb javítani szeretné. Ezzel vajon eljátszotta írói becsületét?
El – azok szemében, akik Karácsony Benőtől egyértelmű szocialista mondanivalót várnak. De ezért igazán nem a polgár Karácsony Benő a hibás, aki 1927-ben ezt a művet megírta. Én úgy látom, hogy a mű idealizált vége az a szalmaszál, amibe a társadalommal hadakozó Karácsony akkor belekapaszkodhatott. A humanista polgárnak nem is lehetett más elképzelése, mint az idealizált polgári társadalom. De idealizált, és ez további fejlődése szempontjából nagyon fontos. Következő regényében az Új élet kapujában (1932) újra felbukkant a kesernyésen filozofáló, a társadalommal szembenálló Baltazár. Csak a szín változott meg. Baltazár nemrég jutott a polgári kényelem révébe, és most válságban van. Most Tunák Ádámnak hívják, foglalkozására nézve mérnök, akinek a háború előtt jólmenő mérnöki irodája, szép felesége, nagyon jól berendezett családi háza volt. Karácsony teljesen lerombolja a polgári életnek az előbbi regényben olyan nagy gonddal és művészettel felépített ideális képét. Tunák fél lábát elveszti a háborúban, s mire nagy kínok között hazavergődik, feleségét más férfi oldalán találja. Mérnöki irodája sem alkalmas egyébre, minthogy a megfáradt, magányos ember lakása legyen, mert ugyan ki javittat a háború után barokk kastélyokat?
És mit lát meg ez a Tunák a társadalomban bekövetkezett változásokból? Amíg ő a harctéren volt, ismeretlen rétegek emelkedtek fel, a felsők pedig lesüllyedtek, szétmorzsolódtak. Az új korszak eljövetelét látja tehát, és búslakodik a „jó” békebeli állapotok megváltozásán. Legszívesebben elvonulna a világból, de erre nincs lehetősége. Családját is megosztotta már a társadalmi fejlődés. Húga szocialista lett. „A húga türelmesen és kedvesen elmagyarázta neki, hogy ezek a gondolatok egy maradi kispolgár gondolatai. A földön nagy igazságtalanságok dúlnak, szívtelenség, gonoszság és korlátoltság homokba dugni a fejünket. Együtt kell haladnunk a tömegekkel, mert nem kétséges, hogy a fejlődés iránya ma az, amelyet az előretörő tömeg útja jelez…” Álljunk meg itt egy pillanatra, mert jelentős dolgoknak lehetünk tanúi. Karácsony Benő felfedezte és ábrázolta a szocialistát és a forradalmár munkást. Persze, ezeket a figurákat nem a kommunista Nagy István szemével látta, és egyáltalán nem azzal a szándékkal szólott róluk, hogy a romániai munkásmozgalomnak újabb tömegeket szerezzen. Aki ezt követeli Karácsony Benőtől, a polgári írótól, az hibásan jár el. Mert polgári elképzelést tükröz az a kép, amit a szerző a szocialistákról fest, de megmelegíti a szívemet az a naiv szeretet, amellyel Karácsony hozzájuk közeledik. Alapjában véve ezek a szocialisták éppen csak vannak, vitatkoznak, leleplezik a kizsákmányolást, megjelennek az értelmiség tudatában és meggondolkoztatják őket. Ennyi a szerepük a regényben, de számomra ez – Karácsonytól – nagyon sok.
Vizsgáljuk meg a továbbiakban, hogy hatnak ezek a szocialisták a talajvesztett Tunákra. Himmel, az egyik szocialista, aki nagyon a szívéhez nő az olvasónak, így beszél a mérnökkel: „Kastélyokat akar restaurálni, amikor az emberiséget kéne restaurálni. És oh, bocsássa meg, Tunák úr ezt a rövid parasztlázadást: kinek szereztek gyönyörűséget ezek a kastélyok… Barokk szépségek, nemes vonalak… De abban is volna valami barokk szépség, ha például télvíz idejére bedeszkáznák a külvárosban a hiányzó ablakok helyét…” Sok mindent meglát Tunák-Karácsony, de nem tud kibújni a bőréből. A regény végénítélkezik Himmel: „A polgári társadalom pulzusa olyan, mint egy haldokló pulzusa… Maguk, kedves Tunák, nem fognak átjutni a zajló, roppanó idők viaduktján… Maguk elvégezték… Az innenső parton fognak szép lassan elpusztulni”.
Szegény Karácsony Benő, ha tudta volna, mikor ezeket a sorokat írta, hogy milyen profétikusan meglátta a saját sorsát! Legfeljebb a „szép lassú” pusztulásba szólt bele a fasizmus, s krematóriummal vetett véget az író életének. És Tunák? Az Új élet kapujában keményen elhatározza, hogy átjut a viadukton, az új, a naposabb életbe. (…) A Napos oldal Kázmérjaként találkozunk vele. Mert a munkásmozgalom nagy fellendülésének – aminek Karácsony a harmincas évek elején tanúja volt – a burzsoázia nyílt fasiszta diktatúrája, legalábis egy időre, gátat vet. A kizsákmányolás, az embertelenség, a nemzeti uszítás fokozódik. Mi lett Kázmérból a napos oldalon? Cinikus, az egész burzsoá társadalomtól megundorodott ember.
Itt már egyetértek Robotossal abban, hogy Karácsony a kapitalizmus bűneit helyenként az ember romlottságában tünteti fel, hogy végső kiábrándultságában nem látja már a munkásosztály harcának jelentőségét. De azt hiszem, az elmondottak alapján másképpen áll előttünk Karácsony Benő, mint Robotos által tárgyalt két regény elemzése után.
Fel is teszem a kérdést: vajon a cinizmustól jutott el Karácsony Benő a humanizmusig, vagy fordítva, egy amúgyis szarkasztikus hajlamú, humanista kispolgári írót torzít cinikussá a kapitalizmustól, fasizmustól való csömöre? Hiszen gondoljuk meg: Karácsony a Pjotruskában annyira hisz még a humánum győzelmében, hogy képes giccsel feloldani társadalombírálatát, az Új élet kapujában pedig kimondja, hogy halálra van ítélve az egész embertelen kapitalista világ. A Napos oldalban viszont hitetlensége, reménytelensége tör előtérbe. A Pjotruska bizakodása, az Új élet kapujában nosztalgiája után a Napos oldal extázisos reagálás, vagány-röhej olyan társadalmi állapotok felett, amelyek undorítóan embertelenek, de amelyeken az író segíteni nem tud. (…)
1940-ben Karácsony Benőnek új könyve jelenik meg, címe: Utazás a szürke folyón. Hőse egy Sebestyén nevű kisvárosi patikussegéd, aki nagy terveket forgat agyában. Feltalált egy új gyógyszert, amellyel – úgy érzi – hasznára lehet az emberiségnek. Párizsba utazik tehát, hogy találmányát szabadalmaztassa.
Ebbe a vállalkozásba fekteti be többévi munkával összehordott vagyonkáját. Azonban Sebestyén-Karácsonyban a „művelt nyugat” sem hagy illúziót. Egy párizsi szélhámos elcsalja maradék pénzét, a gyógyszernek hitt csodaszert pedig rovarirtószerként szabadalmaztatja. Szerelme elhagyja, s egyetlen barátjától, egy öreg párizsi taligástól is elválasztja egy háborús hadgyakorlat. Végül, hosszú éhezés és nyomorgás után, hazaindul.
Eddig a történet fele. De ne menjünk tovább, horgonyozzunk le egy kicsit ezen a szürke folyón. Az olvasó, aki ismeri Karácsony eddigi regényeit és regényhőseit, valami furcsa dolgot észlel: valami nincs rendben Sebestyén körül. Nagyon szimpatikus, kedves figura ez is, mint Baltazár, Tunák és Kázmér; szellemi testvér velük Sebestyén – és mégsem az. Az előbbi hősök mindenike meg akar küzdeni saját társadalmával, sőt nem tartalékos harcos, de hogy úgy mondjam, önkéntese a humanizmusnak, a maga frontján kezdeményezője a küzdelemnek. Sebestyén viszont nem ilyen ember. Tizenkét évi sakkozáson nyert pénzével kerékpárt vesz, legnagyobb élvezetei közé tartozik, ha kikarikázhat a természet lágy ölébe. Szinte rögeszméje a következő mondás: tenni kell valamit az emberrel, hogy ne feledkezzék meg végképp régi otthonáról – mármint a természetről. Persze, ez a hős is szereti az emberiséget, de elhagyja a társadalmi harc – Karácsony-hősöknél – már hagyományos területét. Csodagyógyszer után kutat.
Amikor Párizsból hazaér, természeti katasztrófa következtében meg kell szakítani útját, és kénytelen Borjumálon, egy isten háta mögötti kis faluban rostokolni. Itt találkozik újra az ellentmondásokkal terhes hazai társadalommal. Sebestyén azonban nem lakik már az emberek között; új Robinsonként a folyó elhagyott szigetén rendez be magának lakhelyet, hallal és növénnyel táplálkozik, s innen rándul le az igazságot osztani a faluba.
Sebestyén néhány napos borjumáli tartózkodása alatt megismeri az elnyomott falusi szegénység nyomorát, és így tusakodik magával: „Senki sincs, aki megmondhatná nekik, hogy Almirás (a szövetkezetes) például visszaél a bizalmukkal, Répafi (az ügyvéd) a babonás hitükkel, a kamarás közönyükkel. Márta kisasszony a fatalizmusukkal? Miért nem mondhatná meg ő, hogy be vannak csapva és könnyen segíthetnek a bajaikon, ha maguk veszik kezükbe bajaik intézését?” És Sebestyén meg is szólal. A falut keresztülszelő folyócska gyógyiszapot tartalmaz. A gazdagok el is követtek mindent, hogy részvénytársaságot alapítsanak, és a maguk hasznára aknázzák ki ezt a község tulajdonában lévő természeti kincset. Sebestyén látja mindezt, és felvilágosítja a parasztokat: ne engedjék magukat jogaikból kiforgatni, legyen az egész falué a vagyont érő gyógyiszap, éljenek meg valamennyien belőle. Természetes, hogy Karácsony nem a szocialista munkaviszonyok megteremtésére utal, Karácsony nem kommunista, de kétségtelen, hogy az általa javasolt közös munka és közös részesedés elve, a kapitalista tőkekoncentrációval szemben – utópista módon, de – a haladást szolgálja. Persze van, aki azt állítja, hogy Karácsony itt agrárszocializmusról prédikál, azzal a kifejezett céllal, hogy a burzsoá társadalmat a bukástól megóvja. Életének ebben a szakaszában azonban Karácsony már rég felhagyott a kapitalizmus megmentésének vagy mentegetésének gondolatával. (…)
Sebestyén örömmel tapasztalja, hogy a falusiak hallgatnak rá, azonban népvezéri karrierje hamar és csúfosan véget ér. Néhány, a gazdagok által leitatott és megfizetett alak kitoloncolja a faluból a szegények ügyéért síkraszállt patikust.
Ez a pesszimizmus azonban már nem egyszerű lemondás: ebből a hangból, a cselekménynek ebből a fordulatából már könnyen kivehető az emberiség salakjára támaszkodó fasizmus elleni lázadás hangja. Feledhetetlen számomra az a szimbolikus kép, amelyben a Sebestyén ellen uszított csőcselék huliganizmusát vetíti ki költőien Karácsony: „Ahogy később a sziget felé tartott, portölcsért pillantott meg, amely könnyedén perdült végig a lopótök alakú főutcán. Amikor már a végéreért, teljesen felkavarta az út porát, felbolygatta a csűröket, szalmát, papírt és szennyes hulladékot kapart elő a sutból, és diadalmasan a magasba röpítette. A piszok kéjelegve úszott a magasban, és foghegyről kerülte meg néhányszor a torony gombját. Sebestyén tárgyilagosan követte a szálldosó szennyet. – Kitartás – intett oda a toronynak biztatóan”. Ezek a piszkot kavaró szelek akkor már nemcsak Borjumál felett, de egész Európa felett gomolyogtak. Tudja ezt Sebestyén is, és nem a népet hibáztatja kitoloncoltatásáért. „A tömeg, nemde? Ne higgye, hogy hibáztatom őket. A haltól sem kívánjuk meg, hogy mindig résen legyen, és ne kapja be a vízbeszórt maszlagot…”
Karácsony Benőnek azonban már nincs ereje megküzdeni a kavargó viharral. Ebbe a harcba is csak azért dobta be Sebestyént, hogy a győzelem lehetetlenségét bizonyítsa. Pedig hisz egy jobb kor eljövetelében. De míg az Új élet kapujában ez nagyon közelinek látszik, itt elvész a távoli jövőben. Ebben a könyvében Karácsony már csak hagyatkozik, az utókorra bízza álmai megvalósítását. (…)
Így és ezután tér rá Karácsony Benő a Megnyugvás ösvényére. (…)
Nagyon szeretem Karácsony Benőnek ezt a könyvét, valamennyi közt ez a legnagyobb művészi erővel megírt műve. De nem értek egyet Robotos Imrével abban, hogy itt jutott Karácsony a legközelebb hozzánk. Hozzám a szocialistákkal vitatkozó, tépelődő, 1932-es Tunák mérnök közelebb áll, mint az 1944-es évek Felméri Kázmérja, aki, íme, így oktatja fiát: „Látod, ezt a buta salátát? Amikor még vad volt, tejszerű nedvet eresztett magából, hogy a csiga ne tudja megenni. Amikor az emberek megszelídítették, akkor tudod, mi történt vele? Abbahagyta a nedvkiválasztást, mert bízott abban, hogy az emberi okosság majd megvédi a csigák ellen. S a csigák, íme, most felfalják. Tanulság? Az ember, ha csalán is, lehetőleg csak a maga nedveiben bízzék.” Nézetem szerint ez jut kifejezésre a gyereket nevelő, falura vonult Felméri Kázmér alakjában. És ezt nemcsak én érzem bele a könyvbe. Érzi és fájdalmasan vall erről a könyv végefelé maga Karácsony Benő is: „Furdalt a lelkiismeret valamiért… talán, hogy elszakadtam a kétkezi ember nagy nyomorúságától, és most felfelé kúszok az uborkafán? Pedig sokszor érzek valami honvágyat, sokszor kívánkozok vissza ezek közé a küzdő és reménytelen sziszifuszok közé, akik minden nap felgörgetnek valami reménységet a hegy tetejére, s aztán zsupsz, visszagördülnek megint a mélybe.”
Ennek a regénynek a mondanivalója mélyen emberi, de nem annyira a közösségi, mint inkább a közösségtől elvonult ember humanizmusáról szól. Arról, aki – bizony azt kell mondanom – már csak az élet apró örömeiért küzd. Sebestyén még azt hajtogatja: tenni kell valamit az emberrel, hogy ne feledkezzék meg végképp régi otthonáról, a természetről; Felméri Kázmér pedig már vissza is tért ebbe a „régi otthonba”. Az a mondanivaló, amely kísért a Napos oldalban s félig-meddig kifejeződik az Utazás a szürke folyón című regényben – itt realizálódik. És ez nem más, mint a Rousseau-i „vissza a természethez” huszadik századi sajátos újraálmodása.
Karácsony útja nem a cinizmustól vezet a közösségi humánumig. Útját a történelmi körülmények, a helyzet éppen ellenkezőleg alakította. Értékeit is akkor fedezhetjük fel újra, ha művét korába állítva vizsgáljuk. Kemény golyóváltások történnek „Nézzünk hát szembe” cím alatt. Marosi Péter kétrészes cikket közöl Bánffy Miklósról, Katona Szabó István ugyancsak két számban publikálja a Berde Máriáról szóló tanulmányát, Földes László négy számban fogja a Dsida Jenőről szólót, legalábis azt ígéri, mert ma csak az első rész jelent meg.
Eddig egyedül Izsák József lép ki a sorból. Ő jelenti az ellenforradalmat. Amivel lehetetlenség egyetérteni (Széljegyzetek Méliusz József cikkéhez). Ez a dupla tárca címe az Utunkban. Köpedelem.
„Méliusz egy kalap alá veszi közelmúltunk haladó és haladásellenes csoportosulásait” – írja. „Egészségtelen múltidézés” – süti a bélyegzőt Méliusz homlokára.
A Karácsony Benő írásom itt többeknek tetszett. Ma Kacsó Sándor dicsért meg érte.
1957. szeptember 24., kedd
Ami ma történt, az egyenesen döbbenet.
Nagy István közölte, hogy A harc hevében című most készülő könyvéből kivette a nekem átadott és általam bírált Karácsony Benő-előadását.