1957. június 26., szerda
Pár napja Nagy István mégis behozta a Karácsony Benő szöveget. Vajon ő is gondolkozott volna a dolgon?
– Tessék, olvassa el! – mondta jelentőségteljesen.
Hát elolvastam. Ez azonban új fejezet számomra. Minden tekintetben az.
Már a gépelt előadás címe is mellbe vert.
A kozmopolitizmus erdélyi változata (Karácsony Benő). A fedőlapon látható kézírás szerint, amelyben én Nagy István betűire ismerek, 1950 decemberében készült, a Bolyai Egyetem utolsó éves irodalmárai számára. Valósággal végigszáguldok a szövegen. Pedig amúgy csigalassúsággal olvasok. A kozmopolitizmus minbenléte izgat. Elolvastam Karácsony minden – két háború között – könyvben megjelent írását, de a kozmopolitizmust… nem értem.
1957. június 28., péntek
Nem, nem! Ezt a szöveget el kell tennem! Ezt a szemléletet szét kell verni! Különben nem vagyok ember, ha nem ezt teszem. Íme a Nagy István-szöveg:
A kozmopolitizmus erdélyi változata (Karácsony Benő)
Karácsony Benő kispolgári származású ügyvéd, 1888-ban született Gyulafehérváron. Az első világháború után Kolozsváron telepedik le és az erdélyi Szépmíves Céh meg a Helikon írója. 1944-ben származása miatt gettóba hurcolják és elpusztítják.
Ismertebb művei. Pjetruska, Új élet kapujában 1932, A napos oldal 1936, Utazás a szürke folyón 1940., A megnyugvás ösvényén 1946.
Az új élet kapujában című regényében a húszas évek végén erősödő és felszínre törő illegális mozgalom hatására az író tisztázni próbálja a talaját vesztő értelmiségi kispolgár viszonyát a szocializmushoz, a proletárforradalomhoz.
Miképpen teszi ezt? Az első világháborúban féllábát veszítő Tunák mérnökkel a háború miatt félbenmaradt értelmiségit, Himmel személyét állítja szembe. Himmel nem tisztázott körülmények folytán csatlakozik a munkásmozgalomhoz, sejthetőleg részt vesz a kommunisták illegális munkájában egy Lopez nevű ugyancsak valami zavaros foglalkozású nővel együtt, aki a kedvese. Himmel és Lopez agitálják Tunák mérnököt, hogy csatlakozzék az „új élet” embereihez. De oly gúnyolódók és kispolgári módon radikálisak, s amellett oly keveset és nem meggyőzőt mondanak az „új életről”, hogy sem Tunákot, sem az olvasót nem tudják meggyőzni a hozzájuk való csatlakozás szükségéről.
Tunák viszont olyan érveket hoz fel a régi világ felfogása és a kizsákmányoló osztályok mellett, hogy a tájékozatlanabb olvasó inkább feléje hajlik, mint az „új élet kapuján döngetők” felé. Tunák állástalansága, elveszített mérnöki hivatala, meddő próbálkozásai, hogy a háború előtti kapitalisták üzlettársa legyen, csak arról győzik meg az olvasót, hogy a Tunák-féle emberek nézetei és létfeltételei válságba kerültek, a háború még családi életét is feldúlta. Amint Himmel mondja: „Valami kezdődik és valami a végét járja”.
A regény azonban rábízza az olvasóra, döntse el, merre is vegye az utat.
Következő regényében Karácsony a „Napos oldalon” próbál vezetni bennünket. Tunák mérnök abban a regényben már egy állástalan banktisztviselő alakjában és nevével tűnik fel újra. Jellembeli különbsége annyiban változik, hogy a Kázmérrá vedlett Tunák itt afféle vidám cinikus, míg az előző regényben komor cinikus volt. Így fogadja a bankból való elbocsátását is, amikor összetűz a bankigazgatóval. Kázmér és bohém társai nem veszik komolyan munkanélküliségüket, nevetnek kopottságukon, s úgy tűnik általuk, hogy a munkanélküliség nem is olyan tragikus. Kázmér úr tehetséges a szobrászatban, megmintáz egy női alakot, mérsékelt sikert arat vele, felkerül Budapestre, megismerkedik egy jómódú pesti polgár leányával, Ilonával és beleszeret, mert erősen hasonlít első szerelméhez, Annához, az Első Alagcső gyáros leányához, Ilona belészeret Kázmér várható művészsikereibe és a hírnév nyomán remélhető gazdagságba, és feleségül megy hozzá. De a művészsiker elmarad, kiábrándulnak egymásból és elválnak, Kázmér a napos polgári oldalon való rövid tündöklés után visszavonul apja falusi malmába, a természetbe, talán itt molnárként újra kezdheti az életét.
Karácsony következő regényében, a Szürke folyó-ban azonban újra felbukkan, egy vidéki kisváros patikus segédjeként látjuk viszont, neve ebben az esetben Sebestyén. Sebestyén valami különbet akar annál, ami van. Többet akar egy saját patikánál is, valami nagy dolgot az emberiségért. Ezt megpróbálja bélyeggyűjtéssel, levelez a világ leghíresebb bélyeggyűjtőivel, tizenkét évi szorgos sakkozással, a sakkpartin nyert pénzzel kerékpárt szerez, kikarikázik a természet ölébe, s amint Ő mondja: tenni kéne valamit az emberrel, hogy ne feledkezzék meg végképp régi otthonáról. A természet ölében egy folyó partján kínálkozik egyszer Sebestyénnek egy alkalom nagy tettre. Egy ízben a folyóba fuldokolva, sikoltozó nőt pillant meg. Utána ugrik ruhástól, kimenti, boldogan élesztgeti, azt hiszi, most ért élete első kimagasló hőstettéhez, de a kimentett ifjú hölgy hirtelen nevetve talpraszökik, társai meg hahotázva rohannak elő a bokrok mögül. Csúnya tréfát űztek Sebestyénnel, a hölgyike csak mímelte a vízbefúlást, hogy a patikust ruhástól vízbe ugrassa. Sebestyén el van keseredve, a kimentett hölgyike annyira meghatódik ezen, hogy belészeret, feleségül menne hozzá, de Ő megvetően fordul el tőle, nem tudja megbocsátani, hogy megfosztotta hősi illúzióitól.
Nem végződik különbül Sebestyén próbálkozása egy világhírűnek gondolt találmányával, egy új és hatásosnak vélt gyógyszerrel, amelyet Párizsban próbál szabadalmaztatni és értékesíttetni. Ebbe öli bele kis alaptőkéjét, amit saját gyógyszertárra takarított meg. Egy szélhámos párizsi reklámköltő kicsalja a pénzét, gyógyító porát pedig rovarirtószerként szabadalmaztatja. Közben még Sebestyén párizsi kedvesét is elcsábítja.
Ezután Sebestyén egy öreg párizsi taligás személyében barátra tesz szert, beáll helyette dolgozni a taliga rúd közé, hogy az öreg szanatóriumba mehessen két hétre. Azt hiszi, ez az igazi nagy tett embertársaiért. Meg akarja látogatni az öreget, a francia határ felé utaztában azonban a második világháború kitörésével találkozik. Tankok, ágyúk dübörögnek, gépfegyverek kattognak, Sebestyén eszeveszetten menekül, fel van háborodva. Mivel nem politizál, újságot nem olvas, csak a veszedelmes zónából kikerülve tudja meg, hogy a második világháború egyik főpróbájába, vagyis egy nagyarányú hadgyakorlatba keveredett.
Elveszti öreg barátját. Elkeseredve hazautazik, hogy ismét a sivár patikusságot folytassa. De tévedésből egy állomással hamarabb száll le, mint kellene. Mire rájön, árvíz önti el a vasutat, Borjumálon, egy sáros kisfaluba reked, mire hazakerülne, a patikussegédi állást már mással töltik be.
Borjumálon azonban új teret fedez fel a nagy tettekre. Kiderül, hogy a falun keresztül folyó sekély szürke folyó értékes gyógyiszapot tartalmaz, részvénytársasági alapon a parasztok jól jövedelmező gyógyfürdőt építhetnének, de a falu gazdagjai útját állják tervének, még a falu szegényebbjeit is fellázítják ellene. Ám rendbe jön minden, kiderül, hogy Sebestyén jót akar a falunak, a részvénytársaság megalakul, a falu minden tagja részvényes, egyetlen kapitalista vállalkozásba tömörül mindenki.
A harmincas évek falukutató irodalmának és törekvéseinek a hatása Karácsonyra félreérthetetlen. Ők beszéltek a parasztságba oltott kapitalizmusról és agrár szocializmusról. Csakhogy a falukutató irodalom körül induló politikai mozgalom a negyvenes évek elejére letörik, a kezdeményezők egy része behódol Horthynak s így sem az agrárkapitalizmus, sem az agrárszocializmus nem szalonképes többé. Hogy fejezze be az író regényét, mely a kapitalizmus megreformálását oly sikeresen megoldotta?
Segít az írónak a szürke folyó, mely éppen azon az éjszakán kiárad, mikor Sebestyén végre elvehetné jutalmát, illetve egy éjszakát tölthetne a szigeten új kedvesével, a földbirtokos titkárnőjével, aki sokáig ellentállt neki és reformterveinek. A titkárnő autója, amellyel a szigetre igyekszik, defektet kap. Mire a szigetre érnek, Sebestyént elragadja az árvíz és ismeretlen szürke partok között messze sodorja.
A megnyugvás ösvényén találkozunk újra Kázmér figurájával. Karácsony utolsó regénye ez. A Napos oldal folytatása, ha ő nem is nevezi annak. Ebben a regényben a hiábavaló kísérletezésekbe belefáradt ember végképp visszavonul a természet ölére, azaz hogy a békésebbnek, csalódásoktól mentesnek látszó falusi molnárnak az egyszerű életét választja.
Itt akarja felnevelni fiát is, de megnyugvásra itt sem talál, elvált felesége visszaköveteli fiát, a természetből meg visszaüldözi a társadalomba az ő kis vízimalma tönkretevésére épült kapitalista gőzmalom és az ellene felgerjesztett sovinizmus. Amellett másik csapás is éri. Beleszeret egy meghülyülő mágnás feleségébe, aki szép, erős fiú gyereket kíván tőle, hogy a nép „friss vérével” beoltott arisztokrata új és életerős hajtást hozzon. A grófnő azonban belehal a szülésbe magzatával együtt. Tehát dugába dől a nép és az arisztokrata megnemesítésére kitalált ideál is. A regényhős kiábrándultan hagyja el a természetet. A semmit sem ígérő városi társadalomban visszatérően még végignéz egy zsidóverést és üzletrombolást, amit a vasgárdisták művelnek, de eszébe sem jut közbelépni, csak némán önmagában háborog a közállapotok ilyen elfajulása fölött.
E regénynek alapgondolata tehát az, hogy a kispolgári élet üres, céltalan vagy hamis célokért futva, mindenütt csalódás vár ennekaz életnek hordozóira, ez az élet szürke, egyhangú folyó, mely nem mély, nem széles, belefulladni nem lehet, de a partján élni nem érdemes. Az író azonban nem világosít fel, hol érdemes élni a kispolgári embernek. Pártatlannak látszó tárgyilagossággal cselekménye bonyolítása közben mindenüvé elviszi, érinti valamennyi társadalmi osztálynak az életét, a munkásosztályét kivéve, de alapvetően egyikben sem mélyed el. Még csak azt sem határozza meg pontosan, hol s mely országban történik, ami történik, ami alakjaival megesik. Csak alig legutolsó regényében válik világossá, hogy Romániában, azaz Erdély valamelyik zugában vagyunk.
Nem a földrajzi leírás hiányát, az ország megnevezésének elkerülését kifogásoljuk, hanem azt, hogy nem ad olyan társadalmi rajzot, amiből kiderülne, hogy melyik osztály milyen törekvésekkel, milyen pártokkal áll szemben egymással, s melyik népbe gyökerezve teszi ezt.
Felmerülhet a kérdés, vajon Karácsony adhatott volna más rajzot kispolgári környezetéről és annak embereiről? Nem tipikus-e, amit felőlük tudat? Választhatott volna haladó típusokat és gerinces hősöket soraikból, hiszen a kispolgárság, ahol tehette, majmolta a nagy-polgárságot s tényleg minden badarságot magáévá tett olyan jelszavakat fogadott el, melyekkel később saját magát sodorta kellemetlen helyzetekbe.
Ez igaz, de csak arra a rétegre, melynek néhány alakja Karácsony könyvében jelenik meg. Ezek azonban nem jellemzőek általában a kispolgárságra. A kispolgárság nagy tömegei helyhez, kicsiny üzleteikhez vagy műhelyeihez és kis hivatalaihoz láncolt réteg. Mindenütt folyton a két szembenálló osztály, a munkásság és a nagypolgárság között morzsolódik. És különösen morzsolódott a két világháború között Romániában. Az Ő tipikus kérdése folyton az, kivel tartson? Szeretne nagypolgárrá, nagy vállalkozóvá felkapaszkodni, de a nagy tőke a többséget folyton letaszítja. Ha a munkásság mozgalma fellendül, arra hajlik, ha letörik, a burzsoá osztály felé fordul. Szakadatlan ingadozás jellemzi.
Karácsonynak itt kellett volna megragadnia ezt a kispolgárságot, a tőke és a munkaszüntelen harcának a zajlásában. Akkor tipikusat adhatott volna. Akkor rábukkant volnaazokra az elemekre is, melyek megtalálták azutat a munkásosztályhoz. Ilyen összefüggésben megmutathatta volna a többség viselkedésének szánalmas és nem egyszer valóban nevetséges, tragikomikus ingadozásait és azok következményeit. Gondoljunk az erdélyi magyar kispolgárra, mely bedőlt a revízionizmusnak, sovinizmusnak s a hitlerizmusnak. Azt hitték, Horty és Hitler majd mindent megold számukra. Ők csak fel tűzik a nemzeti kokárdát, fejükbe csapják a darutollas bocskaisapkát, kikönyökölnek az ablakba, és tapsolnak a bevonuló kakastollas csendőröknek, aztán megszállják a zsidók vagy a románok üzleteit, elviszik műhelyeiket és hivatalaikat, minden rendben lesz.
Képzeljük el ennek a rétegnek csalódását, mikor nagytőkések a maguk számára kaparintottak meg mindent. A kispolgár be kellett, hogy érje a bocskai sapkával, meg a soviniszta dalokkal s még a puskát is a kezébe nyomták, hogy harcoljon a Szovjetunió ellen. Képzelhetni rémületét, hiszen senki úgy nem retteg a háborútól, mint ő. Rémülete csak fokozódott, mikor kiderült, hogy Hitler és Horthy elveszíti a háborút és ő kompromittálta magát a jelszavak ordításával és soviniszta dühkitöréseivel. Kolozsvár felszabdulása után ez a réteg mindjárt vörös karszalagot varrt magának. Hangoztatta, hogy ő mindig is a kommunistákhoz húzott.
De lúdbőrödzik a háta, ha Amerika hangját hallja, mi lesz vele, ha az atombomba tényleg beválik, ám mindjárt azt is hozzáteszi, ahogy a mi rádiónkat hallja, de hátha nem válik be, hátha mégis a Szovjetunió és a népi demokráciák az erősebbek? Ő folyton az erősebbek oldalán szeretne állni, ez a szándék Karácsony Benő magatartásában is tükröződik. (…)
Ha önmaga ingadozását írja meg, Karácsony a kispolgár típusának rajzát adhatta volna. Így csak azoknak a csellengő bankfiguráknak és nőknek a rajzával találkozunk, akik adolgozó kispolgárok soraiból a nagypolgárság prostituáltjaivá züllöttek, anélkül azonban, hogy ezt a folyamatot az író végigkísérte volna. Enélkül a könyvei még annyi tanulságot sem nyújtanak, hogy az uralkodó osztályok hogyan züllesztik magukhoz az alulról közéjük keveredőket. Csak romlottságukat látják, és ebben a kozmopolitizmustól kezdve a kultúra megvetéséig, a tömegek lenézéséig a hitlerizmusban beteljesedést nyert állati naturalizmusig minden keveredik.
Karácsony Benő saját magán tapasztalhatta ki a fasizmus tömegirtó lágereiben, hova vezet a világnézeti tisztázódás sürgető lenézése s az alantas állati ösztönök irodalommá magasztalása, és a munkásosztály törekvéséhez való viszony tisztázásának a megkerülése. A fasizmus haláltáboraiba a hamvasztókemencékbe, a rablóháborúkba.
Karácsony Benő ott végezte be terméketlen életét. Azé a dolgozó kispolgáré viszont, aki tisztázta viszonyát a munkásosztály és maga között, a szocializmusba ér, és megszabadul felemás bizonytalan és sivár életétől. Élheti a szocializmust építő emberek tiszta életét.
