1957. március 6., szerda
Ma az Utunk szerkesztőségének egy különbizottsága a Dsida Jenő-örökség felett vitatkozott. Sajnos a front ezúttal is Nagy István és a világ többi része között alakult ki.
Az öreg képtelen megérteni, hogy szempontjai embertelenek. Dsida Jenővel szemben olyan igényeket támaszt, mintha egy mai párttag költőt vizsgáztatna. Márpedig Dsidát sehogyan sem lehet felhúzni a forradalmiság kaptafájára. És ebbe N. I. nem tud beletörődni. Nem fogadja el, hogy egy polgár is lehet haladó.
A vita ma odáig fajult, hogy a mindig udvarias Csehi Gyula professzor felkiáltott: – Miért nem mondja meg őszintén, Nagy István elvtárs, hogy mit akar?! Miért nem szögezi le: a kommunista, a szocialista irodalom haladó hagyomány, ami azon kívül esik, azt ki kell radírozni.
Erre az öreg próbált érvelni. Elővette Dsida Jenő Bútorok című versét és kimutatta, hogy a költő embertelen, mert íme a munkásemberek itt vadállatok, akik képesek a szép bútorokat összetörni.
Aztán így folytatta: – Mégha egy költő úgy állítaná be, hogy a bútorokat tüntető szervezett munkások törik össze, akkor igen, akkor elfogadnám.
Vagyis ugyanaz a cselekedet, ha ösztönösen lázadó emberek cselekszik, embertelenség, ha szervezett tüntetők, akkor hősi cselekedet.
– Azt mondja N. I. továbbá:
– Én a haladó polgári írót mindig viszonyítani szoktam. Ady a polgári forradalmiság csúcsa. Dsida hozzá képest a forradalmiság dolgában törpe…
Persze azt nem veszi tekintetbe, hogy a két költő más-más korban él, és azt sem, hogy író számára nincs kötelező politikai beállítódás.
Ő csak mondja a magáét.
Bár egy idő óta már azt is sejtem, hogy nem a magáét mondja, hanem a másokét. A pártosokét.
Annyi eredménye volt a most lefolyt vitának, hogy visszavonult. Egyelőre. A többit meglátjuk.
1957. április 1., hétfő
Páskándi Gézát két héttel ezelőtt letartóztatták. Az a vád ellene, hogy a magyarországi események idején a Bolyain – több társával együtt – államellenes cselekedeteket követett el. El fogják ítélni. Egy nagyon tehetséges költőt teszünk tönkre!
Látom a hibát és tehetetlen vagyok. Nincs ennél borzalmasabb érzés.
Panek Zolival felkerestük Nagy Istvánt, és próbáltunk a lelkére beszélni, hogy tegyen valamit Gézáért. Hát döbbenetes dolgokat mondott. Egy órán keresztül bizonygatta, hogy a burzsoá-földesúri rendszerben a sziguranca őt is üldözte, mert ő is államellenes cselekedeteket követett el. Mi – kérdezte – miért kellene másként bánjunk az ellenséggel?
Próbáltuk magyarázni, hogy a kettőjük cselekedete között óriási a különbség. Páskándiék nem akarták erőszakkal megdönteni a rendszert, ahogy róluk állítják, hanem megjavítani próbálták, megreformálni.
Erről Nagy István egyáltalán nem volt meggyőződve, de azért ígérte, hogy próbál közbejárni.
*
Szerkesztőségi értekezlet. Tárgyaljuk az új lapszámot. Hogy mit teszünk majd bele, mi lesz, hogy lesz. Terveztünk egyebek között egy két kolumnás ankétot a filmművészetről. Itt merül fel a már nem olyan új fogalom: a neorealizmus.
Nagy István magvasan hallgat, s a vita végén gyanakodva kérdi meg:
– Mi az a neorealizmus, kérem!? Mit akarnak maguk ezen a címen a lapba betenni?
1957. június 23., hétfő
Az irodalmi vitákban Nagy István egyre inkább sarokba szorul és kimutatja a foga fehérjét. Miután az eddigi viták során kicsavarta a két háború közötti romániai magyar irodalmat, mint valami citromot, próbálja megakadályozni az őt bíráló cikkek megjelenését. Földes eddig úgy csinálta, hogy minél több embernek odaadta a Nagy Istvánt támadó cikkeket, hogy érvei legyenek az esetleges igazgatói vétó alkalmával. Látom azonban, hogy a Marosi Péter Bánffy Miklós trilógiájáról írt cikke megszűnt körbeforogni. Nem engedi, hogy olvassák.
Pokoli! Lám, egy ilyen alapjában nagyon becsületes ember is, mint Nagy István, hogy eltorzul a hatalom árnyékában. A burzsoázia elleni harc jelszavával sárba tapossa legszebb hagyományainkat. Persze nem egészen érdektelenül, hiszen az általa kitagadott írók egy része vagy az ő műve nagyságának mond ellen, vagy közvetlenül vele, de legalábbis az elveivel vitatkozik. És miután történelmileg-hatalmilag ő győzött, most az irodalomból is el akarja távolítani polgári ellenfeleit.
Vettem magamnak a szemtelenséget és kérdőre vontam: miért nem adja le Nagy elvtárs a Marosi-cikket? Válasza egyenes volt és pokolian önleleplező, hiszen ő nem egy ravasz bajkeverő. Nincs is erre rászorulva, mármint a ravaszkodásra, hisz abszolút hatalommal rendelkezik.
Ezt mondta:
– Ott kérem olyasmiket írnak, hogy annak alapján engem ki kell törölni az irodalomtörténetből.
Nem szégyenlős.