1982. február 24., szerda
Az 1956-os év – úgy látom – egyéni fejlődésem szempontjából nagyon fontos időszakasz.
Megjelenik Valaki közbeszól című első novellakötetem. Általában az az érzésem, hogy ez a történelmileg egyik leginkább felforgató év az én életemben az egyensúly időszaka.
Minden tekintetben az. Az egy évvel előbbi, és azóta is stabilizálódott nősüléssel vége a legényélet ilyen-olyan zavarainak. Az irodalomban sikereim vannak. Felfogásom közeledik a valóságos paraméterekhez. Akkor valami jó irányba indult el…
De aztán valahol, valamikor utat tévesztettünk.
És biztos, hogy ez pont így igaz. De mégis most, amikor itt Bukarestben és szerte az országban, élet-halál harcokat vívunk a nemzeti fennmaradásunkért, úgy érzem, hogy az a régi hit és hűség ad erőt a küzdelemhez.
Nézzünk hát szembe!
1956 októbere és 1957 márciusa között nem vezetek naplót. 1957-ben jegyzem fel, egy másik vita kapcsán a következőket: „Nagy István egy évvel ezelőtt, a fiatalírókkal folytatott vitája után, amikor elmondtam neki az ügyről a véleményemet, ezt mondotta: engem akadémikusnak neveznek ki, s maguk jönnek és azt bizonyítják, hogy korlátolt vagyok? Hogy megy ez a kettő együtt…” Hiába, ember ő is.
A naplóért azért kár. Itt állok háború után irodalmunk talán legfontosabb eseményénél, a „Nézzünk hát szembe” vitánál, és erről nincs úgymond helyszíni tudósításom. Majd csak azután kezdek új naplóba, hogy a vitába bekapcsolódom. Utólag dokumentálódni pedig nem akarok. Úgy határoztam, hogy a kor ábrázolását saját akkori tudatom-helyzetem körvonalazásával kötöm össze.
Méliusz József cikkét, a Közelmúltunk irodalmát, amiből a „Nézzünk hát szembe” vita lett, persze olvastam. Hisz az Utunkban jelent meg. De olvashattam – és mint ahogy az aláhúzásokból látszik, valóban olvastam is – könyvben való megjelenése után. „Kitárultak az ablakok a világ és a múlt értékei felé” – húztam alá tintával, hogy végleges legyen. És így folytatjuk – Méliusz az írást, én az aláhúzást –: „Ez az igény és folyamat már 1956 előtt kirajzolódott”. Mellette a margón: „hát nem?!” Mert tényleg igen.
Szóval Méliusz nemcsak felpiszkált, fel is bátorított. Pedig akkor még nem tudtam, hogy lehúzott hét évet a rendszer börtönében. El is szégyelltem volna magam, amiért tőle vártam bátorítást.
Tehát hurrá, újraindul a napló!
1957. február 5., kedd
Immár hónapok óta készülök Karácsony Benő ébresztésére. Nehezen tudok belefogni a cikkbe, egyre Nagy István különös szempontjai járnak az eszemben. Amikor felvetettem a szerkesztőségi értekezleten – ő a lapigazgató, Földes Laci csak főszerkesztő –, hogy írni akarok erről a nagy, haladó íróról, legnagyobb meglepetésemre így válaszolt: – Én nemcsak hogy haladónak nem tartom, de írónak se. Sőt annak aztán pláne nem. Ha nem volna olyan hosszú az egyetemi előadásom, amit mint professzor a Bolyai Egyetem Irodalomtudományi Karán tartottam, odaadnám, hogy közöljék. Abból aztán megláthatná, hogy ki Karácsony Benő. Próbáltam vitatkozni vele. Nem volt hajlandó. Kértem, adja ide a kurzusát, hadd olvassam el miheztartás végett. Nem adta. Már átnyújtotta a kiadónak. Könyvben fog megjelenni a többi irodalomtörténeti írásával együtt. Megrendítő. Miután proletkultos felfogásával elvágta maga előtt a fejlődés útját, miután bennünket is meg akart akadályozni abban, hogy gondolkozzunk, most az irodalomtörténetet foglalja el.
Így nekem, fiatal és érdemtelen osztályostársának kell védelmeznem a haladó múltat – ellene?
Keserves dolog. És kockázatos is! De nincs meghátrálás. Hisz vagy vannak eszményeink, amelyekért harcolnunk kötelesség, vagy sürgősen menjünk valami becsületes fizikai munkára.
Egyetlen vigaszom, hogy fejlődik fel ifjú seregünk.
1957. február 9., szombat
Az Utunk mai számában A külvárosok poézise címmel dupla tárca jelent meg Földes Laci tollából a könyvemről.
Nagyon jó éreznem, hogy nemcsak szavakban, nem csak a kávéházi asztalnál, vagy a szerkesztőségi vita során, de írásban, a lapban is elismerik az erőfeszítéseimet.
Számomra persze az a legfontosabb, hogy folytatni tudom az előttem szólókat. Földes főleg Nagy István nyakába varr, és ebben neki igaza van, hiszen az életélményünk – bizonyos értelemben! – közös, de ahhoz, hogy végül is lassan elérkezem önmagamhoz, mégis Asztalos Pistának van több köze. (…)