1958. június 13., szombat
Tegnap felhívattak a kolozsvári megyei pártbizottsághoz. Tompa István, propagandatitkár akart velem beszélni.
Tompáról előzetesen csak annyit, hogy illegalista harcos, intelligens, jóérzésű ember, aki tehetségesen írogat. Nem egyszer éreztem a vele való beszélgetésem során, hogy valósággal félt, amikor én hajthatatlankodom. Nos ezúttal is ezt éreztem. Ugyanis a Magyar Autonóm Tartomány pártvezetősége küldött valamiféle átiratot, amelyben súlyosan megvádolnak. Azt állítják, hogy folyó év április 18-án Zete Zsigmond unokaöcsémmel, aki különben a helyi cipőgyárban lakatos, Márkodban voltunk, ahol én számos ember füle hallatára kijelentettem, hogy nem kell belépni a kollektív gazdaságba. Ezt én nagyon jól tudom – mondtam állítólag –, hiszen hetenként járok Bukarestbe, Minisztériumba is, ahol ezt velem közölték. A feljelentést tíz vagy tizenöt márkodi kollektivista, és nem kollektivista dolgozó írta alá.
Azonnal tudtam, hogy miről van szó. Nyilván az a tábor jelentett fel, akiket a kulákügyben lelepleztem. Hiszen úton útfélen fenyegetőztek, hogy tönkretesznek.
Külön szerencsém volt, hogy a leleplező riportot, amit a cenzúra az Utunkból kiemelt, végül Tompa hagyta jóvá. Mindent elmondtam neki őszintén. Ő is mondotta, hogy pillanatig sem hitt a feljelentésben.
– De mit lehetne tenni? Mikor voltam Márkodban? – kérdezte. – Két évvel ezelőtt – feleltem. Tehát a feljelentés időpontjában Kolozsváron voltam? Igen. Kértem, hívja fel a szerkesztőséget, ahol van jelenléti napló és a titkárnő azonnal megmondja, hogy a jelzett napon én aláírtam azt, vagy sem. Perceken belül kiderült hát az igazság. És Tompa mondotta, hogy legyek nyugodt, mert megfelelő választ küld az Autonóm Tartománynak.
Még volt egy furcsa kérdése: milyen viszonyban vagyok Hajdú Győzővel? Nem jobban, mint az egész irodalmunk – feleltem. – De miért kérdi, Mert a feljelentést ő véleményezte, aki író és a tartományi bizottság tagja.
1984. február 13., hétfő
A Hét főszerkesztői posztjáról való leváltásom előtt, tehát 1983 októberében már ki volt szedve a Hadakozni jó című, mintegy 500 oldalas publicisztikai kötetem. Válogatott publicisztikák. Harmincöt év terméséből válogattam a Politikai Kiadó számára, amelynek akkor az irántunk jóindulatot tanúsító Valter Roman volt az igazgatója. Elsősorban az emberi, politikai tudatosodásomat próbáltam felvázolni benne. Nos a könyv a leváltásom óta áll. Ma felhívott Bitay Ödön, a könyv szerkesztője és közölte, hogy néhány írást ki akar venni a cenzúra. Az egyik az „Ilyen volt a politika?” című riport, amit a legvadabb időkben, 1956 nyarán sikerült közölnöm.
Ma talán súlyosabb a helyzet, mint akkor volt?
1990. május 21., hétfő
És még itt sincs vége ötvenhatnak!
Általában az az érzésem, hogy életemben semmi sem új, minden valaminek a folytatása.
Nincs új és főleg nincs lezáródott esemény. A minap megyek végig a szegedi Lenin körúton s felfedezem a leszállított árú könyvek boltját, ahol – nagy örömömre – megvásárolom Balogh Edgár 1986-ban megjelent Férfimunka című önéletírását, amelyet a szerző Budapestről küldött el az akkor még bukaresti címemre, de amely oda sohasem érkezett meg és amelyet azóta keresek, mert odaát kölcsön kapva elolvastam, és nagyon fontos dokumentumnak találtam. Nos, most újraolvasva döbbentem rá, hogy 1956-os meghurcolásunk sem volt elszigetelt eset. Egyenesen összeurópai implikációi voltak. Íme:
Végre megkaptuk az értesítést, hogy perünk várva várt újratárgyalására Bukarestben 1956. június 3-án kerül sor – írja könyvének 409. oldalán Balogh Edgár. – Tele reménnyel utaztunk fel a fővárosba, ezúttal azokkal a tanúkkal együtt, akiket eredetileg is meg akartunk idézni védelmünkre, de akkor nem kaptak meghívást.
Ahonnan a Tito-ügy és a Rajk-per elindult, Moszkvában és Budapesten már más szelek fújtak, nem volt többé kétséges, hogy a másunnan kezdeményezett hazai koncepciós perek divatján túljutottunk. Mégis: közvetlenül a tárgyalás előtt váratlanul egy jól kiszámított újabb kihívás ártott bele a dolgunkba.
Az Előre hasábjain (ez volt a Romániai Magyar Szó utóda) Kovács György ádáz, már címében is gyilkos indulatú kirohanást intézett több írótársa mellett ellenem is, egyszerűen és hátba célozva nacionalistának bélyegezve egy Utunkbeli cikkem miatt. Kovács György írása Gyom, amit irtani kell cím alatt különféle vádakkal irodalmi kivégzőosztag elé rendelte Földes Lászlót, Gálfalvi Zsoltot és Huszár Sándort a készülő országos írószövetségi kongresszus alkalmából, s ebbe a szériába illesztette be kifogásait az én Irodalmi hídverés cím alatt megjelent írásom ellen. Cikkeimben én a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. Kongresszusa szellemében megújhodó csehszlovákiai szellemi élet eseményét, a prágai írókongresszust ismertettem pozsonyi források alapján, s kitértem arra a kettős szerepre, amelyet a Szlovákiai Írószövetség magyar tagozata tölt be egyrészt az ott élő magyarság szellemi önkifejtése, másrészt a cseh és szlovák szellemi értékek magyarra fordítása s az egész magyar nyelvterületen való elterjesztése tekintetében. Ezen a „hazai és nemzeti” kettős elhivatottságon horkant fel Kovács György, ezt tartotta olyan nacionalizmusnak, amely szerinte a marxista-leninista tanítással ellenkezik. (…)
