1990 október 2., kedd
Az immár ki tudja, hányadszor újra gondolt, értékelt és átértékelt események alapján az az érzésem, hogy én társadalmilag és emberileg igen alkalmas voltam arra, hogy történelmi tévedés legyek.
Sőt: engem tudatosan tettek történelmi tévedéssé, mert a történelemnek tévedésekre is szüksége van. Hogyan is korrigálhatná önmagát, ha nem tévedne. Márpedig hol van szebb cselekedet egy történelmi önkorrekciónál…
Fazekas János például – akit én a romániai magyarság egyik legfontosabb „kommunistájának” tartok – elmondta, hogy azon az 1956 novemberében, a negyedikén bekövetkezett magyarországi szovjet invázió utáni napon, a kolozsvári megyei pártbizottság gyűléstermében tartott beszédében, ő épp egy ilyen tudatos cselekedetet hajtott végre. Akkor ő ugyanis olyasmit tudott már, amit más még nem. Mármint, hogy a szekuritáté magyar fiatalok letartóztatásával akarja az (ellen)forradalmi gondolkodást megfékezni. És akkor ő úgy gondolta, hogy a fegyverek kritikája helyett a kritika fegyverét alkalmazza – például – ellenem. És a nevezett gyűlésen, ahol – mint Kolozsvárra kiküldött kormánybiztos – épp a kolozsvári értelmiségieket bírálta, név szerint engem is, aki frissiben visszatérve Magyarországról fennhangon hirdettem, hogy ott aztán nincs ellenforradalom, nos akkor ő engem ott név szerint súlyosan megbírált, mégpedig a maga népi módján imígyen:
– Hát ide figyelj, Huszár elvtárs! – mondta a kolozsvári román és magyar írótársadalom előtt –, én Kemény János bárónak – akit épp frissiben rehabilitáltatott! – ebben a forradalmi helyzetben puskát adnék! De neked csak fapuskát, mert nem tudom, hogy milyen irányba lősz!
Persze ez így nagyon súlyosan hangzott, de ezek után ő elmondhatta magasabb pártfórumon, hogy e bírálattal visszarettentett a súlyosabb cselekedetektől, és így nem kellett letartóztattatnia. Később tudtam meg, hogy ezt Asztalos Istvánnak, nagy pártfogómnak és irodalmi mesteremnek a befolyására (is) tette.
Pedig nem voltam én különb másnál, s ezt ő is jól tudta. Legfennebb – Asztalos hatására – túlbecsült.
Nos: így lettem én naiv, politikailag fejletlen és félrevezetett. Persze nem egyedül. Fel lehet sorolni az akkori fiatal íróknak, értelmiségieknek a javát, akik ugyancsak nem jutottak a börtönbe.
1956. november 14.
A következő levelet Kacsó Elek, édesanyám testvérének, Ráki nénémnek az ura írta. Szép, kiírt írású levél, helyesírási hibák nélkül. Dátum is van rajta.
„Rokoni szeretettel üdvözöllek, Kedves Sanyikám!
A Budapestről küldött képeslapodat megkaptuk, képzelem, hogy abban a szép városban mennyi szépet láttál. Az újságcikked nagyon jól elárulja a tehetségedet. Itt a hivatalos körökben a port egy kicsit felverte, még fenyegetőznek, de ugyanakkor a nép nagy érdeklődéssel olvasta, úgy, hogy a papír alig bírta ki a sok kézben való járást. Többen szerettek volna veled beszélni.
Dehát mindenkit úgysem tudnál az újságba bepakolni. Andrásról ezzel az egy mozdítással aligha lehet a kulákságot leemelni, mert a jelzett hivatalos személyeknek az újságban való dicsőittetés nem nagyon imponált. Te csodálkozol, hogy én milyen óvatos vagyok, de én azt mondom: egy jól nevelt kutya nem ugatja meg a főkönyvelőt, ha nem akar a sintér kezére jutni.
Most pedig maradunk szeretettel: Elek sógor és Ráki nénéd.”
És elindulnak felém a kétségbeesett levelek. Ezzel is csak azt akarom jelezni, hogy milyen tudatos rablás folyik a falvakon.
„Kérés A Tartományi Mezőgazdasági ügyosztály Vezetőségéhez.
Alulírott Siklódi K. Sándor márkodi lakos, mint szegény földműves, mint hatvanéves rokkant ember panaszt emelek birtok kicserélés tárgyában és kérem ügyem kivizsgálását.
Panaszom a következő. Tórétje dűlőben egy 14 áris gyümölcsösömet elvette a kollektív gazdaság. A gyümölcsösben volt 17 almafa, 50 szilvafa, 11 körtefa és 6 cseresznyefa, valamennyi jó termő állapotban. Helyette kaptam egy 7 áris területet, amelyen 14 különböző, korhadt, nem termő gyümölcsfa van.
Kérem a Mérnök elvtársakat, akik szakképzett irányítók, szíveskedjenek ügyemet kivizsgálni. A szőlőnkkel ugyanez a helyzet.
Vénségemre, rokkantként ez a gyümölcsös volt minden reménységem.
Kelt Márkod községben 1953 június 17.-én.
Siklódi K. Sándor és Siklódi Dina Azóta hiába várja, hogy a mérnök urak kimenjenek. Kétségbeesésében fordul hozzám.
1957. február 14.
A Kovács Bozsó András kulák ügyének következő levelét is Kacsó Elek sógor bácsi írta a Maros Autonom Tartományból, Márkodból.
„Kedves Sanyika és Irma!
Nagyon örvendtünk, hogy voltatok olyan rokonszeretőek, hogy kedves leveletekkel megtiszteltetek. De a fénykép, mit magatokról küldtetek, még kedvesebb s azt sokan megbámulták.
Ráki nénéd nagyon büszke rád, hogy az ő családfájából ilyen hajtás fakadt, aki nagyobb tettekre termett. (…) Sanyikám, gondolj gyermekkori éveidre, hogy édesanyád milyen nehézségekkel küzdött, hogy belőled ne fél, hanem egész ember legyen (…) Mi jól vagyunk. Olyan öregesen. Az úriember, Kovács András most már könnyebben lélegzik, most már jó gazda, mert nem kulák.
Most már levették a listáról.
Sanyikám, mikor odaát jártál Pesten, sok szépet láttál, de annak most már ott a fordítottja lehet. Mikor az ottani híreket hallom, mindig az aradi tizenháromra gondolok.
Maradunk rokoni szeretettel.
Kacsó Elek”
