1990. május 20., vasárnap
Hosszú keresgélés után megtaláltam az ügy dokumentumait, itt közlöm kronologikus sorrendben.
Az elsőt Kovács Bozsó Andrásné, Siklódi Berta írta – az unokatestvérem. Kelte 1956 nyara.
„Kedves Sándor, egy pár sort intézek magához. Tudatom, hogy az üzenetünkre hozzánk küldött őszi levelét, amit Ráki nénénk mondott, nem kaptuk meg, pedig nagyon megörvendtünk volna neki. Azt hiszem, hogy itt a néptanácsi irodán fogták el. Pedig azzal biztattak egész tavaszon, hogy felmentenek a kulákság alól, most mégsincs sehol semmi. És mindjárt elviszik mindenünket. Az adó nagyon nagy, a beszolgáltatási teher nehéz, nem lehet tovább bírni.
Most pedig arra kérem, hogy egy pár sort írjon, hogy ezektől a bajoktól egyáltalán meg lehet szabadulni? Van erre törvény? Mert Márkodban nincs. Legyen szíves, írja meg, hogy András utazzon magához, és ha igen, mikor. Ha ír levelet, ne a mi címünkre, hanem a Ráki nénénk címére küldje.
Kívánjuk a legjobbakat
Kovács András és családja.”
A többit megvilágítja a Dánielisz tanár úr által említett Utunkban megjelent riport. Olyan volt a Politika?
Az elmúlt 1955-ös év őszén üzenetet kaptam az Erdőszentgyörgy rajoni Márkod községből: Kovács B. András kéret szépen, segítsek rajta, ha tudok, mert „megtették kuláknak”.
Hogy őszinte legyek, kellemetlenül érintett a hír. Nem egyébként, de mert nekem Márkodban sok rokonom van, és én a látszatát is kerültem annak, hogy akár egy tollvonásom mögött is egyéni érdek lapuljon meg. Pár napi gondolkodás után végül eldöntöttem: az igazság szempontjából lényegtelen, hogy vannak-e rokonaim Márkodban, és levelet írtam Kovács Andrásnak. A vagyoni helyzete felől érdeklődtem, s arra kértem, kérdezze meg a néptanácsi elnöktől: miért tették kuláklistára. Végül pedig – nehogy emberem azt higgye, itt valami protekciós ügyről van szó – ilyeténképpen zártam soraimat: „Ebben az országban senkinek sem érdeke kulákká tenni középparasztokat, persze tévedések előfordulhatnak.” Ha erről van szó, amit bármelyik ismeretlen ember ügyében megtennék, őérte is megteszem.
A levél aztán elment. Géppel címeztem meg, hogy még egy falusi postás is ki tudja olvasni.
Hanem a választ hiába vártam. Eltelt egy hónap, kettő, három – semmi hír. Mi lehet? (…) Ismét írtam. De mivel választ erre a levelemre sem kaptam, meg is feledkeztem Kovács András kulákságáról.
Majdnem egy esztendős késéssel a napokban érkezett meg a válasz.
„… Tudatom, hogy a hozzám küldött levelét nem kaptam meg, pedig nagyon megörvendtünk volna neki.” Édesanyám a nővérétől tudta meg, hogy írtam.
Vajon mi lett a levelemmel? Elveszett volna? Rendben van: egy elveszhet, de kettő egymás után… Itt valami nincs rendjén. Úgy látszik valaki gyanúsnak találta az én géppel címzett levelemet – amely akárhogy is, egy kulák címére érkezett. Na – gondolta – itt az összeesküvés!
Másnap vonatra ültem. Mondanom sem kell, hogy András percig sem ment ki a fejemből. Sokat vitatkoztam én vele. Talán 1952-ben jártam utoljára Márkodban, akkortájt szervezték a kollektív gazdaságot. Hallani sem akart belépésről. Ilyeneket mondott. „Most, hogy az ember egy kicsit felszabadult, s lehetősége van, pont most találják ki a kollektivet?…” És én megértettem őt. Szegény ember volt világéletében. Napszámoskodott eleget. S most, hogy megnősült, s a maga gazdája lett, nem cserélt volna a császárral. Olyan szenvedéllyel és szívesen dolgozott ez az öklömnyi ember, hogy az csodálatos. Azt mondtam magamban: a gyümölcs egészséges, az idő majd megérleli. Kovács Andrást bekényszeríteni a kollektívbe, a legnagyobb politikai baklövés lenne. Hanem gyerünk, kollektív gazdaság: győzzétek le békés versenyben. Mert ez az ember az erőszaknak nem enged, de annak igen, ha látja, hogy a kollektívben lehet igazán szépen és jól gazdálkodni. (…)
Este mentem át hozzá. Rossz bőrben volt. S szemében – azokban a hajdan kihívó, büszke szemekben – bánat, lemondás ült. Csendesen, minden indulat nélkül mondta el, amit elmondott.
Összesen 7,32 hektár földje van. Abból 5,25 hektár szántó. Soha szolgát nem tartott, még napszámost sem. Ha úgy látta, hogy aratáskor nem jön ki a lépés, megbeszélte valamelyik komájával: jöjjön segíteni, s majd ha befejezték, ő is kisegíti. Soha senkinek nem ártott, a kollektívát nem szidta… Mégis 1953 júniusában kuláknak nyilvánították. Ekkor 1310 lej évi adója volt, listáratevésével ezt az összeget 2400 lejjel fölemelték. Nem sokkal ezután egy este beállítottak hozzá a hivatalos személyek s követelték egyszerre az egész adót. Persze nem volt, de tízpercnyi haladékot kért, hogy kölcsönkérjen. Nem adtak.
Így kezdődött. Azóta az évi adója 5130 lejre nőtt. Súlyos teher. Mégsem ezt fájlalja legjobban, hanem a bánásmódot. Bárhová ment, úgy bántak vele, mint ellenséggel. Az ilyen és hasonló dolgok bántják nagyon. Sokszor adott be kérvényt a tanácshoz, hogy mentsék fel. Mindig azt a feleletet kapta, hogy a rajoni bizottság nem egyezik bele. (Később tudta meg, hogy fel sem küldték kérvényét a rajoni néptanácshoz.)
Tavasszal aztán felkereste őt egy Kacsó N. József nevű párttag s azt mondta: – András, keress még egy párttagot, aki velem együtt aláírja a kérvényedet, s hátha így levesznek a listáról. Nem talált. Igaz, hogy csak egy-kettővel beszélt, de azok hallani sem akartak róla. „Ha megteszem – mondta az egyik – azt mondják, hogy kulákpárti vagyok. Én tudom, te nem vagy kulák, de ha a vezetőség megtett, én nem avatkozhatom bele.” Így hát maradt. Csak legalább azt tudta volna meg, hogy miért lett kulák. De ha kérdezte a tanácsbelieket, azt felelték: ilyen a törvény(!).
Persze az emberek sok mindent beszélnek. Ő egy magyarázatnak ad hitelt s ez a következő: amikor a kollektivet szervezték, és utána is, egyesek a következőképpen indokolták kívülmaradásukat: miért menjek be? A kollektivistának csak egy tehene lehet, de íme, egy jó magángazdának, mint amilyen Kovács András is, két tehene s két lova van. Mire a kollektíva akkori elnöke, Bárdos Péter (akiről még szó lesz) azt felelte: „Ne búsuljatok, neki sem lesz…” Mert adminisztratív módszereket mindig könnyebb alkalmazni, mint meggyőző munkát folytatni.
Másnap reggel első utam a néptanácshoz vitt. (…) Az elnök szabadságon volt, s így be kellett érnem a titkárral. Fiatalember Pál Ödön, alig lehet valamivel túl a harmincon. Különben pár évvel ezelőtt Udvarhelyen kertészkedett.
Egyenesen a Kovács András bajával hozakodtam elő, s mivel a hivatalos álláspontot akartam megismerni, határozottan kijelentettem, az a meglátásom, hogy ebben a faluban a kuláklista összeállításakor sok törvénytelenség történt.
Legnagyobb meglepetésemre a titkár minden szavammal egyetértett. Sőt kezdte felsorolni a jellemzőbb eseteket: Csont N. Béni, a Márkod községhez tartozó Kendő falu dolgozó parasztja egyenesen közéleti tevékenységének lett áldozata. Kendőnek nem volt cséplőgépje s ezért mindig megkéstek a betakarítással. Néhány évvel ezelőtt a falu dolgozói elhatározták, hogy a szomszéd faluban eladó cséplőgépet közpénzen megvásárolják. Az ügylet lebonyolítására három tagú bizottságot választottak, s ebben, mint a Magyar Népi Szövetség elnöke és népszerű ember Csont N. Béni is részt vett. A gépet megnézték és saját pénzükből leelőlegezték, nehogy gazdája másnak adja el. Közben azonban az történt, hogy amikor az összeget a lakosságtól kezdték összegyűjteni, „momentán” éppen senkinek sem volt pénze. De a cséplőt meg kellett venni, ha már egyszer leelőlegezték. A három férfi abban a reményben, hogy majd a falu csak megtéríti nekik az összeget, nagy nehezen pénzt szerzett és megvásárolta a masinát. Persze a pénz összeszedése ezután is késett. A néptanács azonban nem. Azonnal kuláklistára tették Csont Bénit és társait.
A titkár éppen új históriába kezd, amikor megszakítom:
– És mondja, Kovács Andrással mi a helyzet, Ő valóban kulák?
– Hát a listán rajta van – feleli.
– És mi a maga véleménye? – kérdem.
– Hogy nem az. De hát ezt mindenki tudja.
– Akkor, hogy lett kulák?
– Azt én sem tudom. Én csak egy éve vagyok itt, azóta semmiféle törvénytelenség nem történt.
Most már értem. Tehát ezért beszélt olyan könnyedén a törvénytelenségekről.
– Különben mi már május tizedikén átiratban kértük a rajoni néptanácsot, hogy vegyék le Kovácsot a listáról.
Keresgél egy ideig a fiókjában, aztán előhúz egy iratot (iktatószáma 572/május 10.), amely ben a következők olvashatók.
„… A községi néptanács végrehajtó bizottsága, valamint az RMP alapszervezete tekintetbe véve, hogy fentnevezett (Kovács B. András) 1947 óta sem azelőtt nem tartott szolgát, sem kizsákmányoló munkát nem végzett, a földjét saját maga művelte meg, idegen munkaerőt nem alkalmazott, s az állammal szembeni kötelezettségeinek mindenkor eleget tett, így javasoljuk a kulákság alóli felmentését.”
Aláírások. Siklódi L. Ferenc a VB elnöke, Siklódi L. János az RMP alapszervezeti titkára, Suba Ferenc (bürótag), Pál Ödön néptanácsi titkár.
Nem tudom indulatok nélkül olvasni a levelet.
– De titkár elvtárs, akkor hogy lehetséges, hogy mégis kulák lett Kovács András, ha sohasem volt kizsákmányoló?
Vállat von.
– Ki tette listára?
– Akik most le akarják vétetni.
Van egy jó népi mondás: „… és a kárnak nincs gazdája”. Hát itt is így van. Erősen elhatároztam, hogy márpedig ez alkalommal lesz, mert én megkeresem.
A párttitkár, Siklódi L. János a kollektíva szérűjén van. Pál Ödönnel megyünk utána.
Tömött, inas ember Siklódi L. János. Van neki egy külön ismertetőjele is: a sok szalmakalapos között ő az egyetlen micisapkás. Pár évvel ezelőtt Marosvásárhelyen üzemi munkás volt. Aztán hazajött, házat vett s most kollektivista, meg párttitkár.
– Nagy marhaságot csináltunk mi a kulákkampány idején – mondja. Kiraktunk a kollektívából hét családot. De a legjobbakat, egytől egyig középparasztokat. Lehet, hogy egy vagy kettő esetleg kulák volt. De mi nem válogattunk. Köztük volt Kacsó Péter elnök is. Olyan lelkes és hozzáértő elnökünk sohasem lesz. Most az állami gazdaságok tartományi igazgatóságának technikusa. Három állami gazdaság állatállományáért felel. Az állami gazdaságnak jó, nekünk nem volt jó. A minap olvasta valamelyikünk az újságban, hogy tízezer lej prémiumot kapott a munkájáért. No meg ott vannak Dégiék, Albert meg Mihály. Őket is kiraktuk. Dégi Albertet annyira bántotta a megaláztatás, hogy eladta mindenét és szégyenében elköltözött a faluból.
– Mondja Siklódi elvtárs, Kovács B. András kulák? – kérdem meg.
– Nem – válaszolja azonnal. – De ezt már megírtuk a rajonnak.
– Mégis hogy került a listára?
– Arról én nem tudhatok. Én akkor azon a gyűlésen éppen nem voltam ott.
– Tehát nem volt ott – mondom magam elé.
– Nem. És azt sem tudom, hogy miért lett kulák – feleli kérdésre se várva.
Zavartan indulok vissza a faluba. Tehát „akkor éppen” ő sem volt ott. Egyáltalán folytassam a kutatást? Vajon találok egy embert, aki vállalja a felelősséget?
Váratlanul jó ötletem támadt: bemegyek a rajonhoz. Valaki elmondta, hogy Hompot Péter, a rajoni tanács alelnöke személyesen jelen volt azon az emlékezetes kulákosító gyűlésen. Tehát egy biztos ember már akadt – persze az nem márkodi.
Négyórás szekérút Márkodtól Erdőszentgyörgy. Hajnalban indultunk, kilenckor toppantam be a néptanácshoz. Hompot elvtárs terepre készül, de kérésemre még marad néhány percig.
Egyenesen a lényegre térek, hogy ne veszítsünk időt.
– Önökhöz május 10-én átiratot küldött a márkodi néptanács, hogy vegyék le a kuláklistáról Kovács Andrást. Azóta négy hónap telt el. Hompót elvtárs mosolyog.
– Ugyan, nem lehet őket komolyan venni, ma azt írják, vegyük fel a listára, holnap meg azt, hogy vegyük le.
Én mindenesetre érdekesnek találom – morfondírozok magamban –, hogy mikor azt kérték: tegye listára, akkor komolyan vette őket.
– Biztosan ittak egy jót a kulákkal, s most le akarják vétetni – vélekedik.
A bizalom az alsó szervekben, úgy látom, nagy. De változatlanul hallgatok. És csak jegyzek. Ez zavarba hozza.
– Különben biztosan volt okuk a kuláklistára javasolni – mondja. – Nézzünk csak utána…
Levesz egy dosszárt – vaskos dosszár, nem mondom. Benne községenként a kulákok névjegyzéke.
– Márkod… Kovács B. András. Igen, itt van.
Belenézek az iratokba, Kovács András a huszadik.
– Azért lett kulák, mert van öt szarvasmarhája és az év ötven napján napszámosokat foglalkoztat.
Hát ez megdöbbentő!
– Mit szólna hozzá alelnök elvtárs, ha azt mondanám, hogy az ön adatai hamisak? – kérdezem.
Meg van sértődve. – Ne beszéljen ilyesmit, kérem! – feleli. Ezeket az adatokat komoly emberek adták…
Most már komolyak? Az előbb még nem akarta őket komolyan venni.
– Tudtommal maga Márkodban volt, amikor Kovács B. Andrást listára tették – közlöm vele. – Nem lett volna jobb, ha ellenőrzi a helyszínen az adatok helyességét?
– Ugyan kérem – feleli dühösen – kinek van arra ideje, hogy a rajon összes kulákjait ellenőrizze?
– És három év alatt sem volt erre idő? – kérdezem.
Látja, hogy nincs kivel beszélni. Nem erőltetem, továbbra is én beszélek.
– Én most Márkodból jövök, ott a hivatalos szervek azt mondják, hogy Kovács András sohasem volt kulák. És érdekes, hogy senki sem volt ott azon a gyűlésen, amikor őt kuláknak nyilvánították.
– Ki mondta azt magának?
– Hát például Siklódi Erzsébet.
– Valóban érdekes. Pontosan ő írta a nyilatkozatot, amelynek alapján kulákká nyilvánítottuk Kovács Andrást. Meg tudom mutatni.
Úgy érzem fölösleges tovább kérdezősködnöm. Felállok. Az alelnök búcsúzás közben mentegetőzik:
– Higgye el, elvtárs, nem olyan könnyű a dolgom. Az utóbbi időben már nem mertünk a kulákkérdéssel foglalkozni, nehogy jobb- vagy baloldali túlzásokba essünk…
Ezt még feljegyzem. Mert önkritikának ez nagyon jellemző. (…)
Ceruzával írt levél a következő dokumentum, a postabélyegzőn ez a dátum áll: 1956. október 15. Írója szintén Kovács András felesége, Berta. De míg az előbbi levelében magáz, most már tegez.
„Rokoni szeretettel értesítelek az eddigi eredményről, ami csak annyi, mint az azelőtti.
Mindig csak azt halljuk, hogy még csak azért sem vesznek le a listáról, menjünk Huszárhoz, hogy ő mentsen fel. Most egy pár napja Ráki nénénk találkozott a párttitkárral és megkérdezte, hogy Kovács Andrást nem mentik már fel a kulákság alól? Erre azt felelte: most volt behívatva
Szentgyörgyre, a Rajonhoz, ahol megkérdezték tőle, hogy miért tették Andrást kulák listára. Azt mondta: nem tudja, mert András ezt nem érdemelte. Mire azt válaszolták: akkor sem kell felmenteni, még azért se.
Ez már hihető dolog, mert ezt már a Rajonnál mondták, tehát mi hiába várjuk a felmentést.
Pedig most nagyon kínoznak az adóért. Ki kell fizetni az utolsó lejig. Pedig már közel háromezer lejt kifizettünk. De azt mondta a percseptor, hogy ha nem fizetünk, akkor végrehajt.
Most pedig kívánjuk a legjobbakat: Berta és családja.
András elveszítette minden reményét. Nem is akarta, hogy írjak, mert még téged is lefoglalunk.
Mikor befejeztem ezt a pár sort egy óra múlva jött hozzánk egy néptanácsi képviselő.
Kérdezősködtem, hogy nem hallott valamit az ügyünkről? Azt mondta, hogy a múlt hét folyamán volt gyűlés és ő felhozta, de azt felelték, hogy ez most már nem reánk tartozik. A végén pedig azt a tanácsot adta: írjunk új kérvényt a tanácshoz is, meg a Rajonhoz is, mert különben foglalnak. Tehát ha nem tudsz idejönni, akkor írj egy pár sort mielőbb, hogy foglalkozzunk-e a kérvénnyel, vagy ne.”
Nem válaszoltam akkor Bertának, mert a levele nem talált otthon, de nem sokkal később újabb levelet kapok tőle.
„Rokoni szeretettel értesítelek az eredményről, ami idáig annyi, hogy itt járt nálunk Hompót, a rajoni néptanácsi elnök és felülvizsgált mindent. És érdeklődött, hogy ki maguknak az a Huszár János? Úgy látszik, hogy nagyon zavarba hozta az újságcikk, hogy a nevedet sem tudta kiolvasni.
De az ittvalóknak még rosszabbul esett a cikk, mert bosszúállóbbak, mint eddig. Hogy elolvasta a cikket a tanácstitkár, amint valami hibát talál valamelyik kuláknál azt mondja: menjenek Huszárhoz, majd ő megvédi magukat! Két nappal ezelőtt Kacsó Elek sógort is behívatták a tanácshoz és közölték vele: András várhassa, hogy levegyék a listáról! Hát még a többi érintett! Siklódi N. Erzsi azt mondja, hogy az állásodba fog kerülni az egész ügy. Az egész rajon belefeküdt abba, hogy kitegyenek, mert hogy merted ki írni azt, ami nem igaz. A párttitkár pedig Bukarestben fogja elrendezni a sorsodat.
Még sok mindent tudnék írni, de hagyjuk annyiban. Elég, hogy mi benne vagyunk a bajban, lám, most már te is belekerültél a bosszúállásba.
Maradunk rokoni szeretettel Berta és családja.
Ha ezt a levelet megkapod, azonnal értesíts a helyzetről.”
