Minthogy sorozat következik, eléje kívánkozik némi szerkesztői magyarázat. Huszár Sándor, A Hét alapító tagjának naplóját a kényszerű kitelepedés után, 1992-ben a salgótarjáni Palócföld irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat közölte, pontosabban: nem is tudjuk, mennyi részét. A Palócföldnek csupán azt a számát találtuk meg – lapkivágatként -, amely A Hét alapításának közvetlen előzményeit, majd a cenzúrával való embertelen harcban energiáinkat emésztő néhány számának megjelenését tárgyalja. Ez a rész néhány általunk kiszabott folytatásban meg is jelent az Új Hétben.
Időközben sikerült megszerezni a Palócföld többi számában megjelent részeket – ezt bocsátjuk most szintén folytatásokban az olvasóink elé. Kordokumentum és szenvedéstörténet. OLvastán furcsa módon az jutott eszünkbe, hogy Huszár Sándor még a bukaresti A Hét megalapításakor is csak 41 éves volt, hogy a fiatalokkal is tegeződött, hogy kópésen urazták egymást és néha mi is őket, az FGH (Földes – Gálfalvi – Hussszár) vezérkart – és hogy az egész történhetett volna szerencsésebben is, ha a sajtót nem tekintette volna szolgájának, puszta propagandaeszközének a hatalom, a zsarnoki, önkényeskedő pártállam.
Megjegyzésként még csak annyit, hogy tudomásunk szerint még idén megjelenik Huszár Sándor naplójának egy tekintélyes részlete; hogy melyik, nem tudjuk. [A szerkesztő]
Egy Tiborc Bánk bán szerepében
Egy Tiborc Bánk bán szerepében. Igen, jó palócföldiek, ez én volnék. A felülírott.
Persze én nem voltam paraszt és országnagy se lettem. Ez utóbbi már azért se, mert – ha jól meggondolom – tulajdonképpen országom sincs. Idegen állampolgárként élek Szegeden.
Ezek után joggal kérdezhetik: mitől lettem akkor Bánk, ha Tiborc sem voltam? Nos, ezek itt lényegében szerepek, és a címmel csupán azt akartam jelezni, hogy egy Történelem nevezetű színidirektor önkényesen megváltoztatta a szerepkörömet.
Így lettem 1948-ban, tizenkilenc évesen, egy üzemi faliújságtáblán megjelent cikkecském alapján újságíró. Alig telt el néhány év, novellákat kezdtem írni, s hát mit ad a már említett Diri: az ötvenes évek elején meghívnak a Fiatal Írók Első Országos Kongresszusára, Bukarestbe.
Akkori főszerkesztőm, Gáll Ernő kapta kézhez a meghívót és ahogy átfutotta, döbbenten kiáltott fel: Huszárka, hát magát kinevezték írónak!
És ez így ment. Harminc évesen már a legrégibb magyar kőszínház, a kolozsvári igazgatója vagyok. Miként felejthetetlen kollégám, Bajor Andor írta vala: mentem az utcán gyanútlanul, amikor egyszercsak a nyakamba szakadt egy színház.
De ha én akkor tudom, hogy két-három évtized múltán ez vádpont lesz ellenem, és egyesek a Ceauşescu rendszer kegyeltjének mondanak majd, bizisten maradok apám mellett a kolozsvári Cipőgyárban. Ugyanis ott szerettek, és mondta is az üzemi bizottság elnöke, hogy rövidesen cseresmestert csinál belőlem.
Nem hallgattam a jó szóra. És a lejtőn felfelé nem volt számomra megállás. Rövidesen főszerkesztő lettem. Lapalapító. Bukarestben. A Hét című hetilap alapító főszerkesztője. Bár idekerülésem kevésbé múlott a véletlenen, mint az eddigi kinevezések. Ceauşescu ugyanis a fővárosi új magyar intézmények alapítását demonstratív lépésnek szánta. És kikérte a magyar csúcsértelmiségiek véleményét is a vezetők kinevezése előtt. Akkor alakult a Kriterion néven ismert nemzetiségi könyvkiadó Domokos Géza igazgatásával, a tévé magyar szerkesztősége, melyet Bodor Pál vezetett. És én lettem a harmadik kiválasztott, a lapvezér. Sok megostromolt szélmalom volt már akkor mindhármunk mögött.
Tizenhárom évig vezettem a lapot, amikor is a hatalom rájött, hogy alkalmatlan vagyok a lapvezetői munkakörre és nagyon csúnyán kirúgtak.
Hogyhogy – kérdezhetné meg Ön, kedves olvasóm –, harmincöt évig jó volt intézményvezetőnek és most hirtelen rossz lett? És a kérdés – ne tagadjuk – jogos, bár én a magam részéről nem firtatom. Erős a gyanúm, hogy bennem is volt hiba. Ugyanis kétségbeesetten akartam – igenis akartam! – hinni bizonyos vezérelvben, mert úgy éreztem, hogy az – mint Ariadne fonala – kivezet a labirintusból.
Pedig mindegyre kőkemény falakba ütköztem. Olyan helyeken is, ahol az említett vezérelv nem tételezett áthághatatlan akadályt. Javasoltam, hogy javítsuk ki ilyen értelemben a térképet. Azt mondták: én vagyok a hibás, nem az elv, aminek a valószínűsége abszolúte nem kizárt.
Ez a magyarázata tehát annak, hogy életem jelenidejét sohasem értem. Élek, töprengek, dolgozok, miközben valójában nem tudom, hogy bennem, a világban – kint és bent – mi történik.
Bocsánat, ez a meghatározás nem egészen pontos. Nem tudom, hogy mi történik tulajdonképpen. Tehát ahhoz a mozdonyvezetőhöz hasonlítok, aki folyvást hátranéz, nem előre. Azt figyeli, hogy megvannak-e a sínek, amelyeken idáig eljutott, nem pedig azt, hogy elöl, a haladás irányában, a jövőben mi a helyzet.
És ez törvényszerű. Ugyanis elég hamar rájövök arra, hogy a világot vezérlő elv és a vezér elvi világa között szakadék van. Márpedig az út a világban van, de az irányt a vezér jelöli ki. Ha az elvi irányt követem, sohasem jutok el oda, ahová a valóság útján menni akarok. Ezért keresem – hátrafelé figyelve – életem logikáját. Azt hogy hol járok, hogy mi a kockázat értelme, és nem kötök-e ki a következő percekben a szakadékban.
Nos, így érkezem el a naplóíráshoz. A számadáshoz lényegében. Nem is számadás ez, hanem számolás, matematika. Összeadás meg kivonás. Összeadom a vélt eredményeket és kivonom belőle a kényszerhelyzetekből, saját gyengeségemből összeálló önköltséget, s ami marad az az életem értelme. Az a nyereség tehát.
Kérem tisztelt barátom, kedves olvasóm, e kitépett naplólapok alapján mondjon erről véleményt. Mondja meg: ér-e annyit ez a tőke, hogy nyugalmat vásároljak – tudja – arra a végső pillanatra?
1990. május 20., vasárnap
Mintegy öt-hatezer levelet válogattam össze és hoztam át Magyarországra – pontosabban csempésztem át – a kiköltözéskor. Tehát a levelek nem kerülnek ide illetéktelenül, mert eleitől fogva dokumentumként gyűjtöttem minden hozzám írt sort. Ma már – sőt már jó ideje – beleillesztem a napló lapjai közé.
Íme hát az a levél, amit ezúttal is nyomozás követ. És ami egy egész kérdéskört fog át.
Nagyszalonta, 1956. szept. 9.
„Kedves Huszár Elvtárs!
Engedje, hogy megszorítsam a kezét az Utunk legutóbbi számában megjelent cikkéért. Nagy István és a fiatal írók vitája óta itt egynéhányan úgy tartjuk számon Huszár elvtársat, mint szókimondó, bátor, karakán embert. Ezzel az utóbbi cikkével bebizonyította, hogy rászolgál erre a jelzőre.
Figyelemmel kísérem a magyarországi írók és költők harcát és mozgalmát. Az Irodalmi Újság. Béke és Szabadság. Művelt Nép, Köznevelés s még néhány lap már hónapok óta folytatja harcát az igazi, lenini pártvonalért. Hazai viszonylatban is várom, de tudom, hogy velem együtt még sokan várják az új, dogmatizmustól felszabadult vitacikkeket. Az Írókongresszus előkészítésének idején olvastam több bátor hangú nyilatkozatot, de Kovács Györgynek az Előrében és a Contemporanulban megjelent cikkei – úgy látszott – megakadályozták ezt a folyamatot.
Örvendtem, hogy az Utunk utóbbi számában két cikk is – a Sütő és a Huszár elvtársak írásai – már a dogmatizmus és a törvénytelenségek ellen szólnak. A megírt kulákosítási eset nem egyedülálló. Itt Nagyszalontán is találunk ehhez hasonló esetet. Csak itt nem volt bátorsága senkinek, hogy a nyilvánosság elé tárja. Sőt kulturális téren is gátolnak a vaskalaposok még napjainkban is.
Mindezeket csak azért írtam, hogy megerősítsem Huszár elvtársat hitében és, elhatározásában. Nem áll egyedül. Olvasók ezrei figyelik, várják, lesik hasonló írásait. (…)
Még egyszer hitet és erőt kívánok a lenini vonalért vívott harcához.
Elvtársi üdvözlettel:
Dánielisz Endre.”
