Huszár Sándor Naplója több ezer oldalnyi. Sajnos már nem teljes. Ami megőrződött, a család birtokában van, az áttelepedés után Magyarországon nem lehetett rá kiadót találni. Az alábbi részletek a KORUNK 2003/8. számában jelentek meg. Ami itt olvasható, több mint sajtótörténet – korrajz. Hetedik rész.
1970. november 1., vasárnap
A pénteki megjelenés után hazarepültem Kolozsvárra. Innen, a Szamos partjáról, a békéből nézek vissza az eltelt napok harcaira. És sok érdekes dologra nyílik rá lassan a szemem. Például arra, hogy hónapok, évek vergődései árán lassan utakat találok a hatalom felé. Íme egy útvonal: mikor a központi bizottsági sajtóosztállyal küszködtem, legtöbbször Méliusz Jóskához szaladtam át. Akinek barátja Eugen Jebeleanu, Geo Bogza és számos első vonalbeli román író. Illegalista kommunista volt és Gaál Gábor legközelebbi munkatársa. 1949-ben, nem tudom, milyen elhajlás címén letartóztatják, és lehúz hat vagy hét évet. Miatta a feleségét, Klárit is elviszik, aki a börtönben meghal. Eleinte azt mondja, öngyilkos lett, később kiderül, hogy megölte a szekuritáté. Péter, a kisfiuk egyedül marad, az események hatása alatt pedig megőrül és ma is a marosvásárhelyi Klinika Elmegyógyászatán él és fog élni élete végéig. A sors és a rendszer iróniája: nyugdíjat kap. Emellett Méliusz kitűnő író. Tehát ez Méliusz? Potenciálisan több ennél. Ugyanis letartóztatásakor Vincze János – Románia háború utáni első magyarországi nagykövete – szintén régi kommunista harcos (hivatalosan Ion Vinţe), épp belügyminiszterhelyettes. Ő ismeri Méliuszt, de letartóztatja. Így aztán mikor Jóskát rehabilitálják, Vinczének lelkiismeretfurdalása van. Vagy bűntudata a régi harcostárssal szemben. Mások szerint: fél, hogy Jóska feljelenti, és a hatalom őt áldozza fel a magyar kommunisták letartóztatása miatt. Mert hát Méliusz egy egész csapat magyarral bukott le. Én ugyan ezzel nem foglalkoztam, de ha jól tudom, Kurkó Gyárfás, Balogh Edgár, Demeter János és mások voltak a csoportban, és végül is a Magyar Népi Szövetség feloszlatását indokolták ezzel a perrel. És még mindig nincs vége, mert Vincze most vezető központi bizottsági aktivista – és Méliusz alázatos szolgája. Tehát, ha Jóska engem támogat, akkor Vincze az apám, és Vinczének hatalmas a cinkos köre, hisz a párt ellenőrző bizottságának alelnöke is volt, sok mindenkiről sok mindent tud. De Vincze felesége Constanţa Crăciun, aki egyetemistaként, a háború alatt került börtönbe mint kommunista, és aki színigazgatóként nekem miniszterem volt. És aki egy kivételesen rendes és demokrata asszony. Aki – azt kell mondanom – tisztelte az én ifjonti idealizmusomat és aki ahol lehetett, segített. De a lánc itt sem ér véget. Constanţa nagyon jó barátságban van Vaszile Vaidaval, a Kolozs megyei pártbizottság első titkárával, akiről már sokszor elmondtam, hogy nagyon pártfogolt. És íme a valódi poén: a párt központi bizottságának mai titkára, Ceauşescu beszédeinek fogalmazója, Dumitru Popescu Constanţa helyettese volt a művelődési minisztériumban és erősen kötődik volt főnökéhez. Tehát amikor én nála megjelenek, akkor ez a hadsereg jelenik meg. Plusz Király Károly a párt végrehajtó bizottságának tagja, tehát a Popescu még KISZ-ben felszedett régi barátja és szövetségese.
Egy másik vonal a Fazekas Jánosé, aki miniszterelnök-helyettes és aki egy más csoportosulást képvisel. És aki mélyen magyar. És van egy harmadik szövetségesem is, amely ugyan nem nyúlik olyan magasba, de amely mégis nagyon erős: a korrupció. – Pénzért Romániában apát-anyát lehet vásárolni. Mégis hogy van az – kérdem én is magam –, hogy élethalál harcot kell vívnom minden nap holmi aparátcsikokkal?
Ez is egyszerű: Ceauşescu a pártaparátusra alapítja a hatalmát. Az aparátus zöme – főleg a végrehajtó rész – szellemileg, erkölcsileg tudatosan szelektált értéktelen népség, amelynek mégis hatalmas vagyona van, amihez élete árán is ragaszkodik: Ceauşescu bizalma.
Nos, e két menetoszlop között caplatok én is. És azt hiszem, hogy itt együtt menetelek sok román, német és magyar emberrel, olyannal, akinek az a kényszerképzete, hogy cselekedeteivel a népét szolgálja.
Mindezt azért írom le, mert úgy érzem, mutáció történt – legalábbis látszólag – az erőviszonyok tekintetében.
Pénteken a második szám megjelenésének napján meglátogatta a szerkesztőséget a központi bizottság sajtóosztályának vezetősége, élén Sion Bujorral. A viszkit én adtam. A gratulációt ők hozták. A „bensőséges” ünnepség zenitjén egy pohárköszöntő címén Bujor döbbenetes dolgot mondott: ne vegyük rossz néven, ha belenyúlnak a szövegekbe, hisz’ ez a pártfeladatuk. És főleg ne menjünk sírni sehová, se Popescu elvtárshoz, se – mint a költségvetés ügyében – Gere elvtárshoz, senkihez. Maradjon ez a mi konyhánkon.
Elmondtam a dolgot Vincze Jánosnak, aki tökéletes ismerője az apparátusnak. Mosolygott. Ez kétségtelen siker – mondotta. – De azért maga csak vigyázzon. – Egy normális ember azt hiszi, hogy a történtek az erejét jelzik. Ez nem normális világ. Szerintem ez annak a jele, hogy a nyomás fokozódik. Csak a módszerek változnak.
November 5., péntek
Hétfőn este értem vissza Bukarestbe. Ma hívatott Vincze János. Azt mondta: hamar igazam lett Bujort illetően. Miért? Bujor összeszedett aktivistainformációkat a lapról, és azokat a megjelent számokkal együtt átküldte Gere Mihálynak, a Magyar Dolgozók Tanácsa elnökének, bizonyítván, hogy a lap nacionalista, szeparatista hangot üt meg. Gere – Vincze szerint az ő tanácsára – magyar aktivistáktól és közéleti tekintélyektől kért nyilatkozatokat, akik azt írták, hogy a sajtóosztály véleménye megalapozatlan. Gere ekkor felhívta Bujort és megkérdezte: adja-e tovább – mármint Ceauşescunak – a feljelentést, mert íme milyen ellenvélemények vannak a kezében. Erre Bujor azt mondta: ne adja tovább, mert az ő cikkeinket érintő kifogásai olyan írásokra vonatkoznak, amelyeket ki kellett emelnie a megjelent lapból.
– A gazember! – kiáltottam fel.
– Maga csak legyen halk és elővigyázatos – intett Vincze.
Különben rovatot nyitottam a lapban olvasói véleményekből. Pár sort tudok közölni a beérkezett levelekből, de azt nagyon fontosnak érzem. Egyfelől a hatalom felé, védekezésül szánom, másfelől azért, mert ezek a vélemények engem igazolnak. Érdemes volt kockáztatni! […]
A szerkesztő megjegyzése
Huszár Sándor főszerkesztő – mint Naplójából is kiderül – minden gondját-baját (tanács-, olykor segítségkérően) megbeszélte azokkal a magas beosztású magyar barátaival, politikusokkal, akik nélkül a lap nemhogy nem működhetett volna, de nem is jöhetett volna létre. Természetéhez tartozott, hogy – bár a szerkesztőség még nagyon fiatal és mondhatni szedett-vedett volt – a gyanakvó „körültekintés” helyett a bizalomra alapozta az irányítását, és rengeteg bizalmas dolgot elmondott a szerkesztőségban, a közösség tagjainak is. Ettől a gyűlések a beasvatás alkalmai is voltak a nagy gépezet működésébe. Mi fiatalok tehát nem csupán azt láthattuk-tapasztalhattuk, milyen iszonyatosan nehéz munka a szerkesztés, a lapcsinálás, hanem azt is, hogy miként mennek a dolgok a pártdiktatúrában.
Néhány szót az említett „magas pártfogókról”.
Méliusz József (Temesvár, 1909. január 12. – Bukarest, 1995. december 5.), erdélyi író, költő, műfordító. Budapesten műépítészeti, Zürichben, Kolozsvért és Berlinben teológiai tanulmányokat folytatott, 1933-ban református lelkészi képesítést szerzett. A válsággal küzdő Európa háborúra készülő szélsőségeseivel szemben az antifasiszta békemozgalomhoz csatlakozott, 1934-től a Korunk főmunkatársa, 1935-től a Brassói Lapok bánsági tudósítója és publicistája. (Lásd még Wikipédia.)
Fazekas János (Lupény, 1926. február 16. – Budapest, 2004. március 8.) romániai magyar újságíró, politikus, örténész. Középiskoláit Székelykerestúron az unitárius gimnáziumban és tanítóképzőben végezte. A második világháború után politikai pályára lépett, többféle ifjúsági, 1952-től vezető állami és pártfeladatokat töltött be egészen 1982-ig. 1982–1989-ig belső száműzetésben élt, a rendszerváltás után sem találta meg a helyét, mert kommunista meggyőződését és a nemzetiségek ügyével való törődést nem adta fel, kommunista meggyőződése miatt a magyarok, a nemzetiségiek mellett való kiállása miatt a románok vetették ki maguk közül. 1945–1982 között magas állami és párttisztségeiben sokat tett a romániai magyar kisebbség jogvédelméért. „Ténykedésének legjellemzőbb jegye mindvégig a kisebbségi jogvédelem volt” – írta róla Sütő András. (Lásd még Wikipédia.)
Nagy kérdés, hogy ha nem kerül mellékvágányra, Fazekas János meg tudta volna-e akadályozni, hogy 1983. októberében a Központi Bizottság sajtóosztálya menessze tisztségéből Huszár Sándor főszerkesztőt és Horváth Andor főszerkesztő-helyettest.
Király Károly (Dicsőszentmárton, 1930. szeptember 26. –) közgazdász, romániai magyar politikus. A moszkvai Komszomol Főiskola hallgatója (1956–57); a bukaresti Ștefan Gheorghiu Akadémián közgazdász szakot végzett (1964); a Bukaresti Közgazdaságtudományi Akadémián közgazdász szakképzettséget nyert (1970). 1950-1965 között a Román Kommunista Párt (RKP) ifjúsági szervezetének (KISZ) volt az aktivistája, majd a Magyar Autonóm Tartomány KISZ Bizottságának az első titkára, innen a Gyergyói rajoni pártbizottság (körzet) első titkárává nevezték ki. 1966-1968 között az RKP Központi Bizottságának munkatársa. 1968-1972 között a Kovászna megyei pártbizottság első titkára és az RKP Politikai Végrehajtó Bizottságának póttagja volt. Alelnöke lett az 1968. november 15-én megalakult Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának. 1972-ben a hivatalos román politika elleni tiltakozásul előbb lemondott tisztségéről.1978-ban levélben is tiltakozott a magyarságot sújtó román állami intézkedések ellen. 1978. június 16-án ismeretlen személy rálőtt Király Károly gépkocsijára. 1978 októberében, már a meggyesfalvi konzervgyár igazgatójaként, állást adott a börtönből frissen szabadult Visky Árpádnak és az 1977 óta üldözött Hosszú Istvánnak. Beadványaival, a legfelső párt- és állami vezetéshez intézett leveleivel kiállt a romániai magyarok jogai mellett. Levelei külföldre juttatásával tájékoztatta a nemzetközi közvéleményt Ceaușescu jogtiprásairól. (Politikai pályájáról az 1989-es fordulat után lásd Wikipédia.)
