Huszár Sándor Naplója több ezer oldalnyi. Sajnos már nem teljes. Ami megőrződött, a család birtokában van, az áttelepedés után Magyarországon nem lehetett rá kiadót találni. Az alábbi részletek a Palócföld 1992/6. számában jelentek meg. Ami itt olvasható, több mint sajtótörténet – korrajz. Nyolcadik rész.
November 7., szombat
Pár napig Bukarestben volt Sütő Andris. Elmondta, hogy egyik estéjét Vincze Jánossal töltötte, aki el van tőlem ragadtatva. Azt mondta: ezek itt megszokták, hogy a beosztott mélyen meghajol és végrehajt. Ez a Huszár egy modortalan. Ez képes megmondani, hogy valami hülyeség. És akkor ezek nagy szemeket meresztenek. Persze – folytatta Vincze Sütő diszkréciójában bízva – két év alatt úgyis kinyírják Huszárt, de addig ki kell tartanunk mellette.
November 10., kedd
Ma a következő szöveg érkezett postán:
Munkaértekezlet Marosvásárhelyt
Az Új Élet és A Hét képviselői az elmúlt napokban kerékasztal értekezletre gyűltek egybe, ahol is megtárgyalták a két lap közös problémáit.
Az Új Élet és A Hét találkozóján részt vett Sütő András, A Hét cikkírója, valamint Nagy Pál, A Hét vásárhelyi főmunkatársa. Számos, fontos kérdés megtárgyalása után sor került az együttműködés gyakorlati kivitelezésére. Megállapodások is születtek. Így például A Hét vásárhelyi szerkesztője az Új Élet egyik szobájában kap íróasztalt, fiókostul; ugyanakkor – ha kávéosztás ténye forog fenn – A Hét munkatársa is jogosult kávéfogyasztásra. A megállapodás értelmében ezt a gesztust az Új Élet főszerkesztője iránt Huszár Sándor Bukarestben viszonozza, esetleg whisky-vel kiegészítve.
Sütő András, levelező
November 10. kedd
Hajnali nyolckor felszólt a pártszálló ügyeletes kapusa, hogy azonnal menjek fel a Központi Bizottsághoz, Bujor elvtárshoz. Sietve magamra kapkodtam a ruháimat és – balsejtelmekkel telve – szaladtam a Fehér Házba.
Már az is vészjósló jel volt, hogy amint megérkeztem, a titkárnő azonnal bebocsájtott. Mikor pedig beléptem a legalább húsz méter hosszú kabinetirodába, Bujor állva fogadott.
– Na gyere, szépfiú! – mondotta metsző hangon. – Számolnivalóm van veled.
– Jövök – mondtam, nyugalmat erőltetve magamra. Sőt azt kell mondanom, hogy sokkal kevésbé ijedten, mint ahogy azt Bujor eltervezte. Akkor már ugyanis túl voltam egy-két vele való összecsapáson, és ha nem is lettem a balkáni harcmodor szakértője, annyit már tudtam, hogy az ellene való küzdelemben nem vagyok egyedül.
A hetvenes évek elején úgy nézett ki, hogy Ceauşescu hatalmi ambíciója felhozott egy olyan értelmiségi réteget a vezetői székekbe, akik tudva tudták, hogy az ilyen Bujor-féle talpasok minden értelmes cselekedetnek egyként ellenségei és csak legfőbb parancsnak engedelmeskednek, de akár apjuk ellen is.
No meg aztán volt egy kis hazai hozományom is. Én Kolozsváron egy külvárosban gyerekeskedtem, ahol az élet megtanított, hogy vagy meg tudom védeni magam, vagy elviselem az erőszakot, harmadik út nem lehetséges.
– Hát ide figyelj! – sziszegte Bujor –. Hát nem volt itt nekem elég csavargó csirketolvaj, öntudatlan skriblerem? Hát te még újabbakkal gazdagítottad ezt a csodálatos kollekciót?
– Nem értem, hogy az elvtárs mire céloz – mondtam tisztelettel, de majdhogynem kihívóan.
– Na majd mindjárt megérted – mondotta fenyegetően. – Mindent el fogok követni, hogy megértsed! – Mondd, van nálad egy Walter?
– Mármint egy Walter nevű munkatárs? – kérdeztem érthetőn élénken. – Nincs. Nálam Walter nevezetű egy sincs.
– Várj!
Felvett az asztalról egy dossziét és fel ütötte.
– Egy Walter Hugó…
– Olyan aztán pláne nincs.
– Walter Hugó Ágoston – olvasott bele a dossziéba még egyszer.
– Ágoston Hugó van – ismertem be.
– Na erről van szó! – csapta le a nagyobb hatás kedvéért a dossziét. – Tudod mit csinált ez a… ez a Walter Hugó?!
– Ágoston – vágtam rá.
– Tudod te, hogy ez mit csinált az éjszaka? Ő és egy másik csibész. Ugyancsak újságíró!
– Mit csináltak?
– A magyar himnuszt énekelték! – kiáltotta és fürge mozdulatokkal előttem termett.
Hallgattam. De az agyam működött. Tudtam, hogy a válaszomtól sok minden függ. Nem Ágoston Hugóról van itt szó, sokkal többről. A szerkesztőség megregulázásáról, amely újabb számaiban eredményesen kereste a hangját. Annyira eredményesen, hogy Bujor megszámoltatta: hányszor szerepel ez a szó „magyar” és hányszor ez „román”, vagy pláne az, hogy „haza”. Erről volt itt szó!
– Na most halljalak – ragyogott.
– Bujor elvtárs – szólaltam meg, mikor végül szólni engedett – volna nekem egy kérdésem…
– Neked? Kérdésed? – kapkodott levegő után.
– Igen. Nem is kérdés, kérés. Én nem azt kérem, hogy hozzák ide azt a rendőrt, aki az esetet jelentette.
– Mit? – visított fel. – Te nem hiszel nekem? Itt van a rendőrségi jelentés! Annak sem hiszel?
– Hiszem, nincs jogom nem hinni. Éppen ezért kérem, sőt most már követelem, hogy hozzák ide, nem azt a rendőrt, aki az ügyet jelentette, hanem hozzanak a bukaresti garnizonból egy rendőrt, aki tudja a magyar himnuszt.
Bujor rettenetesen meglepődött.
– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte.
– Megmondom – válaszoltam a hatás láttán kissé nyugodtabban. – Azt, hogy ha én, romániai magyar, éjjel, talán kapatosan, végigmegyek a bulváron és énekelek, akkor minek alapján bírálnak el?
– Annak alapján, hogy énekelsz!
– Az egész más törvénycikkely. Az rendzavarás, és ezért nem szokták a párt központi bizottságát háborgatni! Itt másról van szó!
– Miről? – mondta visszamenekülve a gúnyolódásba.
– Arról, hogy ha valaki azért szólít le, mert az én kisebbségi magyar dalaimat éneklem, tételezzük fel, nem túl hangosan, akkor az én jogaimat sérti meg. Lehet, hogy ha egy szomszédos testvéri állam himnuszát énekli, főbenjáró bűnt követ el. Ebbe nem szólok bele. Ez nem az én dolgom.
Pillanatig zavartan nézett rám. Ám annál ravaszabb volt, hogy egy csatát ilyen könnyen elveszítsen.
– Ide figyelj: én ezt a feljelentést a szemétbe dobom.
Megtette. Merthogy ő olyan kegyes.
– De te menj a szerkesztőségbe, és mondd meg annak a Walternek… Várj, tudom: Walter Hugónak, hogy ne énekeljen semmit. Érted? Semmit az ég világon!
És elbocsájtott.
Így volt. És ami a legfurcsább, nem is törtem le. Edződöm?
A szerkesztő megjegyzése
Huszár Sándor naplójának ebből a részéből a mélyen tisztelt olvasó minden lélektani előkészítés nélkül megkapja az – egyik – magyarázatát életünk első főszerkesztője iránti határtalan tiszteletünknek, szeretetünknek, elkötelezettségünknek.
Kalandunk fenti leírása kissé irodalmias (és nem tér ki rá, hogy miként fogadta a kis híján a diktatúra önkényének áldozatul eső fiatal szerkesztő a hírt, hogy mehet vissza vidékre), de ragyogóan ragadja meg a drámai helyzet lényegét.
Csupán az előzményeket illetően szorul némi kiegészítésre. Hárman voltunk az utcán, jóval éjfél előtt, egyikünk azzal úszta meg, hogy nem adta oda a zsarunak – pöttöm, pattogó, Poitier-szerű őrmester lehetett – a személyazonosságiját; és érdekes módon a másik danoláson kapott újságíró kollégának a főnökét nem hívták be sehova… (Hallani lehetett véleményt, hogy a hatóság figyelmét triónkra az egyik vidéki íróbarátunk hívta fel, akivel addig együtt ittunk, lovagiasan állva a cechjét, de ennek tényleg nincs semmi jelentősége.)
Huszárúr alaptézise az volt, hogy egy bukaresti rendőr nem ismerheti a magyar himnuszt. Nos, nem is azt énekeltük. Azt énekeltük (nem harsogva!), hogy Kossuth Lajos azt üzente… Tény, hogy utána aztán, Sion elvtárs hatására, egy darabig megint nem üzente. Jóval később egy szerkesztőségi kis közös dudolászás alkalmával láttuk, ahogy Huszárúr tettetett figyelmeztető szigorral és felvont szemöldökkel néz ránk…
Hanem most – próbálunk huszárosan a lényegre fókuszálni – mindenkit tisztelettel kérünk, mutassák meg nekünk nem azt a főszerkesztőt, akinek az okossága, bátorsága és lélekjelenléte felérne A Hét főfő-Lajosáéval, hanem bármelyik főszerkesztőt a széles diktatúrában, aki az RKP KB sajtóosztálya főnökének parancsára nem rúgta volna ki azonnal tévelygő beosztottját!
Az esetnek meglehetősen nagy visszhangja lett (egyik könyvében Gabriel Andreescu barátunk, a neves emberjogi harcos is kiemelten foglalkozik vele), érdemtelenül némi „ellenzéki” aurát is körénk rajzolt –, de ezt most már szinte szégyelljük, hisz borzongva döbbenünk rá századszorra, mi történt volna és hol lennénk most, ha A Hét főszerkesztője nem menti meg félnótás szerkesztőjét.
Nem tudunk szabadulni a gondolattól, hogy azon a napon valami nagy, szerény személyünket meghaladó dolog történt.
