Huszár Sándor Naplója több ezer oldalnyi. Sajnos már nem teljes. Ami megőrződött, a család birtokában van, az áttelepedés után Magyarországon nem lehetett rá kiadót találni. Az alábbi részletek a KORUNK 2003/8. számában jelentek meg. Ami itt olvasható, több mint sajtótörténet – korrajz. Ötödik rész.
1970. október 16., péntek
Bujor parancsa értelmében ma kellett volna megjelennie az első számnak. Én azonban még a vezércikk-viták alatt jeleztem, hogy ezt az utasítást nem tudom betartani.
A sajtóosztály szó nélkül tudomásul vette, hogy a megjelenés késik egy hetet. Utóbb figyelmeztettek csak a munkatársak, hogy akkor a legközelebbi péntek 23-a, mégpedig október. Megijedtem. Most még csak az hiányzik, hogy rám bizonyítsák: az ötvenhatos forradalom évfordulójára időzítettem az új lap megjelenését. Sietve felhívtam Bujort, aki nem vette fel a telefont, de azt izente, hogy a román pártnak nem volt semmi köze az ötvenhatos eseményekhez, úgyhogy nem érti, mit inszinuálok.
Nos, erre a hangra, erre a jóindulatra tartósan fel kell készülnöm.
1970. október 24., szombat
Tegnap délután öt órakor megjelentünk. Két éjszakán át bütyköltük, alakítottuk az első számot. Rettenetesen nézett ki az elején. De lassan-lassan sikerült levakarnunk róla a dilettantizmus nagy részét. Persze csúnyák a címbetűk. Nem szoktuk meg még a laptestet, ezért zsúfoltak az oldalak. Stb.
Harcolni kellett minden egyes cikkért. Délelőtt a Pártház úgy határozott, hogy kidobják a Méliusz-esszét. Vincze azonban nem hagyta.
Persze hiányérzetem van minden itt leírt mondat után. Mert például már az eddigiekből is úgy jött ki, hogy Vincze János Hunyadi János álneve. Holott – alapjában véve – a legártalmasabb figurák egyike. Itt a történelem a főszereplő; nem az emberi jellem vagy bátorság, hanem a helyzet. Íme egy kis ízelítő abból, amit előbb történelemnek mondottam:
Ilyen, hogy Vincze János nem is létezik. Ez az illető úgy lett a Romániai Magyar Nemzetiségű Dolgozók tanácsának az alelnöke – lényegében ügyvezetője, központi bizottsági osztályvezetői rangban –, hogy hivatalosan loan Vintének hívják. Mi azonban úgy tudjuk, hogy magyar. Valójában az is. Is-is. Anyuka román parasztasszony, apuka kakastollas csendőr volt. Így tehát oka van a szeretetnek és a gyűlöletnek egyaránt, indokolt a román vagy a magyar nemzetisége, hisz mindenki olyan nemzetiségű, amilyennek vallja magát. Ebben az esetben – ahol többet fizetnek.
De ez sem ilyen egyszerű. Vincze János illegalista kommunista volt. Hogy milyen és mekkora, nem tudom, csak azt tudom, hogy az akkor egyetemista Constanta Craciun ifjú kommunista beleszeretett. És hozzáment feleségül. És utóbb Constanta vezetői funkciókat töltött be. Például volt művelődési miniszter és mint ilyen a főnököm. És egyike azon kommunista vezetőknek, akiket a túlvilágon is tisztelni fogok.
És bármilyen furcsa, ő is – jól mondom – tisztelt engem, aki fia lehettem volna, de csak beosztottja voltam. Nos, innen kétfelé ágazik az út. 1. Vincze ismerte Constanta véleményét az én ennivaló naivitásomról. Lehet, hogy otthon becsületességnek mondta. És 2. abba is belekapaszkodott – amikor lapügyben nekem segített –, hogy Dumitru Popescu, aki most Ceausescu jobbkeze, az én időmben Constanta helyettese volt.
Persze még mindig felvetődik egy kérdés: miért kockáztat egy központi aktivista egy vacak főszerkesztőért egy bombabiztos sajtófőnökkel szemben? Erre is van válasz. Mert fél Méliusztól. Ugyanis Méliusz József Gaál Gábor virtuális helyettese a régi Korunknál, régi illegalista, hét évet töltött börtönben, mégpedig úgy, hogy épp Vinte loan belügyminiszter-helyettes tartóztatta le. Az, akinek a nevét bárki bárhogy olvasta ki, mégiscsak Románia első budapesti nagykövete a háború után. Ki merné ezt követően azt mondani, hogy nem érti vagy nem akarja érteni a nemzeti kérdést?!
És még mindig nincs vége az indoklásnak. Ugyanis Vinte-Vincze rádöbbent arra, hogy Ceausescu 1968 utáni politikája megváltozott. Tehát legalábbis koncot vet a kisebbségi magyarságnak. És még valami nagyon lényegesre: hogy ha nem vigyáz, akkor az a konc esetleg épp ő lehet. Mégpedig nem is kimondottan igazságtalanul. […]
A szerkesztő megjegyzése
Így látszott tehát a magas csatatérről a lap megjelenése: 1971. október 23. Mindössze kereken másfél évtizeddel az azelőtti nagy, sorsfordító világesemény után. A teljes szerkesztőség ott szorongott a hatalmas rotációs gép előtt. Hogy a tojáshéj közeléből miként látszott, arról már az ötven évvel azutáni Új Hétben olvashatnak két (egy meg egy) visszaemlékezést.
