Huszár Sándor Naplója több ezer oldalnyi. Sajnos már nem teljes. Ami megőrződött, a család birtokában van, az áttelepedés után Magyarországon nem lehetett rá kiadót találni. Az alábbi részletek a KORUNK 2003/8. számában jelentek meg. Ami itt olvasható, több mint sajtótörténet – korrajz. Harmadik rész.
1970. augusztus 13., csütörtök
Halálosan fáradt vagyok és szomorú, sőt ennél is több: kétségbeesett. Tegnap megvolt a gyűlés a kolozsvári megyei bizottságnál. Duca nem volt olyan durva, mint Bujor, de azt sem engedte meg magának, hogy emberi érvekre, kívánságokra tekintettel legyen. A jelszó itt is ez volt: vagy végrehajtod a feladatot, amit a párt számodra kijelölt, vagy viseled a következményeket. Egyetlen embert sikerült ezzel az erőszakkal besorozni: Baróti Pált. Bretter György el se jött. Rácz Győző orvosi igazolványokkal igazolta, hogy nem jöhet. Mikó Ervin ugyan elfogadta a megbízást, de utána végigsírta a várost, felküldte Duca első titkárhoz minden ismerősét, úgyhogy végül én kértem az első titkárt, hogy mondjon le róla. […]
Amikor a megbízatásomat átvettem, Dumitru Popescu KB-titkár […] leszögezte, hogy a Contemporanul című, nagy példányszámú és népszerűségű hetilap testvérorgánuma lesz A Hét, tehát mindenben azonos ellátottságot élvez. Én ezt akkor megjegyeztem. Ám alig itattam le kétszer-háromszor Lakatos gyógyszerész úr bánffyhunyadi szilvapálinkájával a minisztérium néhány hivatalnokát, rögtön kiderült, hogy az egyenlőség e tekintetben is sántít. Mégpedig nagyon. Mint megtudtam, az alakuló új lapnak 6,5 állással kevesebb jutott, mint román megfelelőjének. A béralapja ennek megfelelően 180 ezer lejjel kisebb. A Contemporanul egy számra 15 ezer lej honoráriumalapot kap, A Hét 9400 lejt. Azt is kimutatták a frissiben szerzett szesztestvérek, hogy az „Egyéb kiadások” című fejezet költségvetése, tehát kiszállási díjak, benzinköltségek, telefonszámlák, lapelőfizetések stb. még a megengedett
kvóta fedezésére sem elegendő. De a diszkrimináció legeklatánsabb adata az, hogy a 305 ezer lej előirányzott számonkénti nyomdaköltség helyett mindössze 260 ezer lej szerepel a büdzsében. […]
A hét elején felhívtam telefonon Bujort. Kértem, hogy fogadjon.
– Mit akarsz? – kérdezte a rá jellemző cigányos közvetlenséggel.
Mondom, hogy a költségvetés körül vannak némi differenciák. Azt mondja: jó, majd hív, ha ideje lesz tárgyalni. Eltelt három nap, nem hívott. Tehát: tudja, miről van szó, és nem akar fogadni.
Elmentem Méliusz Jóskához, s elmondtam neki az értesüléseimet, valamint azt is, hogy Bujor tudatos cselekedetével állunk szemben, ezért nem akar fogadni. Nagyon dühös lett. Előttem hívta fel Gere Mihályt, a Központi Bizottság titkárát. […]
Gere azonnal fogadott. Mire odaértem, Bujor Sion is ott volt. Előadtam, hogy mi a panaszom. Elmondtam, hogy ha az ilyen apró trehányságokon nem segítünk, hiába írunk a lapban az egyenlőségről, mert az emberek nem hisznek majd nekünk. Gere finoman, aggódva dolgozik alám. Különösen Ceausescu elvtárs utasításainak betartásához ragaszkodik. Számára – mondotta – az, hogy Ceausescu elvtárs intenciói maradéktalanul érvényesüljenek, többet jelent pár százezer lejnél.
Csakhogy Bujor sem most lépett le a falvédőről. Egyáltalán nincs berezelve, amiért nem tartotta be Ceausescu elvtárs állítólagos utasításait. Ellenkezőleg, támadásba lendül, és rövidesen neki áll feljebb.
Gere elvtársnak mint a párt adminisztratív titkárának tudnia kell, hogy a Contemporanul költségvetése pont annyi, mint az, amit A Hétnek előírtunk. Csakhogy a Contemporanul státusán van néhány rejtett állás. Például onnan fizetik Micleát, a Ceausecu elvtárs személyi fényképészét.
Gere zavarba jön. Valamire emlékezhetik. Én azonban remek pálinkával dolgoztam, s tele vagyok adatokkal. Percek alatt kimutatom, hogy a rejtett állások csak egy kis százalékát teszik ki a két lap költségvetésében fellelhető különbségnek.
Bujor elsápad a méregtől, és odaszól Sandescunak, a helyettesének: Vizsgáld ki azonnal, és tégy jelentést! Itt még valaki megüti a bokáját – mondja, de a hangsúlyban az is benne van, hogy a kárvallott könnyen én lehetek.
Így megyünk végig minden tételen. Bujor mindent tudomásul vesz, de most már nem cáfol.
Ez volt tegnap. Ma jön George Ivascu, a Contemporanul főszerkesztője:
– Mit tett velünk, kolléga úr? Mit? – kérdem.
Felhívott Bujor, hogy dolgozzam át a költségvetésünket. Nem lehet magasabb, mint a maguké.
És akkor most mit tesz? – kérdeztem kétségbeesve.
– Mit tehetnek? – így ő a világ legtermészetesebb hangján. – Elmegyek egy Bujomál nagyobb főnökhöz, és elintézem, hogy ne kelljen átdolgozni.
1970. augusztus 30., vasárnap
Itt ülök Bukarestben a Tolsztoj utcai pártotthonban egyedül. A család Kolozsváron. Lakásról még szó sincs. A szerkesztőség egyre inkább illúzió. Dankanits Ádámmal állapodtam meg, aki – mondják – nagyon jó történész, de szerkesztőségben még nem dolgozott. A felesége is jön, Varga Kati, aki grafikus, nem ír, nem olvas – tördel. Van ezenkívül egy filozófusom, Huszár Vilmos, aki most végezte az egyetemet, tehát újságírói szempontból analfabéta. Bodor Pali ajánlatára felvettem Ágoston Hugó ifjú fizikatanárt, aki Szászrégenből hozza el teljes sajtó- és élettapasztalatát.
Tehát katasztrófa.
Minden azon múlik, hogy el tudom-e intézni néhány, pártból kizárt régi, koncepciózus szerkesztő alkalmazását, mert ha nem, akár be is adhatom a lemondásomat.
Ez őrli fel az embert, ez az állandó bizonytalanság. Az, hogy itt nem lehet semmit lezárni, sem a napot, sem a hetet, sem a problémát. Minden úgy kezdődik, hogy: attól függ.