Huszár Sándor Naplója több ezer oldalnyi. Sajnos már nem teljes. Ami megőrződött, a család birtokában van, az áttelepedés után Magyarországon nem lehetett rá kiadót találni. Az alábbi részletek a KORUNK 2003/8. számában jelentek meg. Ami itt olvasható, több mint sajtótörténet – korrajz. – Második rész.
1970. augusztus 1., szombat
Április elején közölték velem hivatalosan, hogy lapot kell alapítanom, de ezt követően három hónapig senki meg nem keresett. Július elején, apám halálos ágya mellől hívattak, hogy a kinevezést átvegyem és az útmutatásokat meghallgassam. Hiába mondtam, hogy nem mehetek, ilyent a „mi pártunk” nem ismer – felelték. Elmentem hát, és csak a temetésére érkeztem vissza. […]
Megindult kolozsvári lakásomra az önkéntes és önkényes hírlapírók áramlása, mégpedig jobbnál jobb ajánlólevelekkel. Egyiktől sem olvastam egy kinyomtatott sort sem, de ajánlóik – nekem valamennyien ismerőseim – azt állítják, hogy a lap, amit szerkeszteni fogok, akkor töltheti be hivatását, ha kegyeltjüket alkalmazom. Kitérő válaszokat adok, leíratom a címüket, hogy majd értesítést kapnak, és megyek a saját fejem után. Vagyis próbálom megnyerni a romániai magyar közélet legjobb szellemiségeit. És ekkor áll belém a félelem. A romániai magyar szellemi élet első vonala elegánsan kitér a feladat elől. Leköltözni Bukarestbe? Nem! Ők Erdélyt el nem hagyják. Ebben még igazat is adok nekik. Főleg, hogy ugyanakkor munkatársi szolgálatukat készséggel felajánlják. […]
1970. augusztus 11., kedd
Valamit a pártaktíva is megtudott a nehézségeimből, mert az ügy, amit eddig szabotáltak, hirtelen nagyon sürgőssé vált nekik. A múlt héten Bujor Sion telefonhoz hívatott, és a hangja nagyon keményen csengett: mi van a lappal? Mikor jelenik meg az első szám? És utasított, hogy jelentéstételre azonnal utazzam fel Bukarestbe.
Nagyon nehéz helyzetbe kerültem, hisz az igazat nem mondhatom. […]
Pedig van olyan ember, aki szívesen vállalná a bukaresti kalandot, és aki vonzerőt is jelentene az alakuló szerkesztőség számára. Ilyen például Földes László, a kritikus, az esztétika egyetemi tanára, az Utunk volt főszerkesztője, akit 1956-ban tanúsított állítólagos liberalizmusáért zártak ki a pártból, váltották le az Utunk főszerkesztőségéből, és vették el – immár tizenkét éve – a sajtóban való közlési jogát. Tabák László is kiválóan alkalmas lenne szerkesztőségi munkára, de egyelőre ő is kizárt párttag, és még mindig a kolozsvári Magyar Színház műszaki felügyelője, színházigazgatóként én alkalmaztam, amikor a pártlaptól kidobták. Két alapember, akire lehet építeni – ha hagynák.
Elhatároztam, hogy erre a kettős javaslatra alapozom a mostani taktikámat. Mert azt már megtanultam a pártaktívával való több mint két évtizedes együttműködésem alatt, hogy ha az aktivistának velem szemben igaza van, akkor én elvesztem. […]
Persze az effélét elhatározni könnyű, ám egy Bujorral szemben megvalósítani nem egyszerű. Bujor már húsz éve vezeti a romániai sajtót, és ugyanennyi ideje örvend közutálatnak. […] Diabolikus figura, kacska bal kézzel, gátlástalan, terrorisztikus hajlamokkal és némi illegalista múlttal. Bevezetőként és egy kicsit védekezésül is ezúttal azt találtam neki mondani: azért nem siettem el a szerkesztőség összeállításának a dolgát, mert egy minden tekintetben kifogástalan gárdát akarok összehozni, akikkel ne legyen Bujor elvtársnak később problémája. Mire Bujor sátáni kacajba tört ki: – Problémánk? Nekünk, a sajtóval?! Elvtárs, mi effélét nem ismerünk! A mi sajtónk pártsajtó, érted? Ha nem teljesíti a feladatát, akkor mi gyökerestől tépjük ki az oda nem való elemeket, érted?
Hogyne értettem volna. Az értelmet mint luxust még megengedhettem magamnak, azt nem, hogy meghátráljak.
Éppen ezért, mintha a Bujor fenyegetése el se hangzott volna, előadtam – egyelőre – a Földes kinevezésére vonatkozó elméletemet. Hogy tehát itt az alkalom, rehabilitálni kell ezt a kiváló embert, akit igazságtalanul politikai ellenfelének, Hajdú Győzőnek a feljelentése alapján zártak ki a pártból, és aki most nagy szolgálatot tehet az országnak.
Bujor úgy nézett rám, mint apa a hülye gyermekére. Halk volt és türelmes:
Kizárt párttag hogy lehetne tagja a Központi Bizottság nómenklatúrájának?
– De hát rehabilitálni kellene – erősködtem.
– Kérte az ügye felülvizsgálását? – kérdezte Bujor.
– Nem kérte – mondtam –, ő úgy érezte, hogy neki van igaza.
Bujor hangja most már metszett, mint az acélpenge: A párttal szemben senkinek sem lehet igaza! Ezt jól jegyezd meg!
Hirtelen papírt lökött elém meg ceruzát, és valami olyasmit mormogott, hogy neki az ilyen éretlen dumára nincs ideje.
Ki a legjobb magyar filozófus? Olyan, aki ír is, és aki pártosan gondolkozik?
Rácz Győző – mondtam bizonytalanul.
Írd fel erre a papírra.
De én beszéltem vele, nem akar Bukarestbe jönni.
Ne törődj, majd beszélek vele én. Tovább: ki a legjobb irodalomkritikus?
Láng Gusztáv.
Írjad.
Nem jön. Tudom, hisz barátom.
Majd én beszélek vele, és akkor jönni fog. Mondd, az illető párttag?
Nem tudom.
Hogyhogy nem tudod? Azt mondtad, hogy barátod.
Tényleg barátom, de én nem ilyen alapon szoktam barátkozni.
Elég baj – vélte Bujor. – Tovább: ki a legjobb szerkesztőségi főtitkár?
Most már nem ellenkeztem, mondtam, mondtam a neveket. Mikor aztán a lista
betelt, Bujor azt mondta: Holnap kilenckor légy Aurel Duca elvtársnál, a Kolozs megyei pártbizottság első titkáránál. Addig ezek az elvtársak le lesznek értesítve és ott meg lesznek győzve.
Egy forradalmi pártban így intézik az ügyeket. Ez nem polgári parlament. Valaki vagy teljesíti azokat a feladatokat, amiket a párt rá kiró, vagy nem muszáj párttagnak maradnia.
Éreztem, hogy ezt a csatát elvesztettem. Ha valakiben maradt még valami illúzió azt illetően, hogy ez a bukaresti lapalapítás esetleg jó ügy is lehet, az most kigyógyul e hitéből. Erőszakkal nem lehet meggyőzni az embereket arról, hogy szabadok.