Huszár Sándor Naplója több ezer oldalnyi. Sajnos már nem teljes. Ami megőrződött, a család birtokában van, az áttelepedés után Magyarországon nem lehetett rá kiadót találni. Az alábbi részletek a Palócföld 1992/6. számában jelentek meg. Ami itt olvasható, több mint sajtótörténet – korrajz. Tizenharmadik rész.
Február 20., szombat
Ceauşescu tegnap a Német Dolgozók Tanácsának tagjaival találkozott. A jó németek – becsületükre legyen mondva – igyekeztek kihasználni európai védettségüket. Elmondták, hogy a szászok is, a svábok is tömegesen vándorolnak ki, mert hagyományaikat nem tisztelik, iskoláikat megszüntetik, a román hatóságok mindent elkövetnek, hogy beolvasszák őket. És mindez tudatos cselekedet – tűnt ki a hozzászólásokból. – A Temes megyei Teremi község rendőrsége – például – az egész falunak akart kivándorlási útlevelet adni, bár sokan nem is kérték a passzust. Úgy látszik, a helyi hatóságoknak jobb az, ha a lakosság egynyelvű, tehát tiszta román.
A Főnök emberséggel végighallgatta őket – merthogy ő emberséges –, és utána tartott egy beszédet, amit az állampolgár holnap minden lapban és nyelven elolvashat. Én a hallott szöveg alapján kialakított véleményemet írom ide: Az elektronika problémái az egyszeregy fényében. Ez volt őméltósága zsenialitásának lényege.
Március 10., szerda
De ha csak ez volna, a hatalom, ám a helyzetből következően szörnyű megosztottságok keletkeznek. Íme egy február 9-én írt Balogh Edgár levél:
Kedves Sándor,
leveled megkapott. Pedig dehogyis voltam s leszek irányodban bizalmatlan. Két barátom figyelmeztetett rá, hogy szorítóban vagy: úgy mondták, egy íróellenes írás közlésére próbál valaki rákényszeríteni. Nos, hát erre üzentem szóban és telefonban, hogy használd fel érvnek, ha kell: a cikk kontrája kiváltja a prót, s azonnal jelentkezem ama költő – védelmében.
Mindkét „forrás” szerint különben erre előreláthatólag nem lesz szükség, mert maga a szerkesztőség tudja, mit csinál, hacsak – egy kerülő úton – nem ismétlődik a „befolyás”.
Az olyasmit pedig – én is a gyakorlatban vagyok – nem lehet elkerülni, ha ellenérvként vitapartner nem jelentkezik.
Ne vedd tehát rossznéven valójában felajánlott – segítségemet. Tisztellek, szeretlek, s bízom józan ítéleteidben.
Cikket márciusban. A mostani közlést köszönöm. Én is ölellek,
Balogh Edgár
Szeged, 1992., október 6.
Erről annyit, hogy Illyés Gyula ellen volt benn egy nagyon hosszú esszé. Az elkövető nem érdemli meg, hogy akkori tévedését most – több mint két évtized múltán – neki felrójam. De az efféle problémákkal – és ilyen sok volt! – akkor meg kellett birkózni. Különben lassan abba kell hagyni a múltidézést. Ezt ugyanis befejezni nem lehet, csak abbahagyni.
Példa. Íme egy levél 1972-ből. Írója barátom (volt?). A hangja talán hozza azt az érzelmi töltetet, ami akkor is, és mindig erőt ad.
Kedves Sándor!
Boldog új esztendőt akartam volna éppen mondani. Szeretnék csak kezet fogni Veled. – Néha a szavak úgy sem érnek semmit… – Vagyis: hallgatni a körötted álló s téged el-nem hagyó fiúkkal. Sok erőt Neked. Elvesztettem én is hallgatag társam; Sükösd Ferkót. De úgy-e él tovább, örökké a „gyülekezet”. – „A fiúk gyülekezete”
Ölel:
F. Dénes
Hármasfalu, 1972. jan. 14-én.
A levélhez utóiratként annyit, hogy írója ma fontos személyiség Erdélyben. Én pedig áttelepült rokkant vagyok Szegeden. Nos, egy kolléga Erdélybe ment a nyáron, s levelet küldtem vele a fenti barátnak. A „gyülekezetről” érdeklődtem, hogy megvan-e még. És hogy én ott tagnak számítok-e?
…Azóta hónapok teltek el. Válasz nem jött. Tényleg: nagyon elfoglalt ember.
Nemrég ezredik megjelenéséhez érkezett a bukaresti magyar művelődési hetilap, A Hét. Levélben értesülök erről, pesti barátaim írják meg, sőt a fénymásolt jubileumi példányt is elküldik. Érzi azt Szőke István és Akácz László szerkesztő úr Pesten, hogy ez a jubileum esemény az én életemben is – bár csak 673 számot volt időm megszerkeszteni. Bukarestben talán ilyen apróságra, emlékezésre nincs idő. Igaz, hogy a lap fennállásának 15. évfordulóján sem jutottam eszükbe, pedig akkor még Bukarestben éltem és csak két esztendőnek előtte rúgtak ki. Dehát ilyen az élet. Mindenki azt kapja a sorstól, amit megérdemel.
Persze most akaratlanul alaposan megdicsértem magam. Ugyanis az említett ezredik számban nagyon melegen megsimogatják immár szamárszürke buksimat. Ha nem is valamelyik újságíró közkatonája az én hajdani csapatomnak, de maga egy tábornok. A legnagyobb élő romániai magyar írók egyike, a romániai magyar közélet legjelentősebb szellemisége: Méliusz József. Az említett jubileumi számban ugyanis van Méliusznak egy ebből az alkalomból írt levele, amelyben az elődökre emlékezteti a maiakat. És abban van egy mondat, amely nekem szól és amelytől valahogy kiegyenesedik a gerincem. Így hangzik: „És gondoljunk itt Huszár Sándorra, aki ezt a lapot elindította és akit innen elűztek.”
Persze most az olvasó úgy lehet, megáll, és azt kérdi: miért kell ettől meghatódni? Hiszen ez puszta ténymegállapítás!
Nos, hát erről van szó, hogy Méliusz József megajándékozott a tények igazával. Dacosan, mint életében annyiszor, a szemébe vágta a világnak az igazat. Akkor is, ha az már nem aktuális.
A szerkesztő megjegyzése
A Palócföldben megjelent naplórészletek itt véget érnek. Érezte Huszár Sándor, hogy valahogy máshogy kell befejeznie, mint egyszerűen elvágva, ezért utal vissza korábbi „szereplőire”.
Két eligazítással tartozunk:
1. A Huszár-napló Korunkban közölt bejegyzéseivel (1970. áprilisával) kezdtük sorozatunkat az Új Hétben, és ahol a vége felé kronologikusan néhány bejegyzés a Korunkból kimaradt, a Palócföldben megjelent részekkel pótolva folytattuk. Közben a Korunkban maradt még három bejegyzés (ami a Palócföldben már nincs meg) – holnap ezekkel fejezzük be a sorozatunkat.
2. A Napló Palócföldben megjelent első öt része, amelyik A Hét előtti periódussal foglalkozik, megvan szépen, kiesebb kötetet tesz ki, és ugyanolyan izgalmas. Amint sikerül teljesen tisztába tenni a szkennelés után (köszönet, Arcanum!), a legalkalmasabb pillanatban elindítjuk a közlését.
