Huszár Sándor Naplója több ezer oldalnyi. Sajnos már nem teljes. Ami megőrződött, a család birtokában van, az áttelepedés után Magyarországon nem lehetett rá kiadót találni. Az alábbi részletek a Palócföld 1992/6. számában jelentek meg. Ami itt olvasható, több mint sajtótörténet – korrajz. Tizenegyedik rész.
December 18., péntek
Az este átjött a pártotthonba – ahol még mindig élek – Vincze János, aki a hátunk mögötti utcában másodmagával egy egész villát lakik. Telefonált a kaputól, hogy menjek le az ebédlőbe. Szóltam Gálfalvinak is. Ha jól érzékeltem, Vincze ittas volt. Bár lehet, hogy csak a magatartásában bekövetkezett meredek változás okozta ezt a benyomást. Vincze ugyanis ezúttal kategorikus volt és szigorú. Kifejtette, hogy A Hét-nek nincs határozott arcéle és politikai álláspontja sincs. – Nafene! Hát ez mi? Oldalról jön a támadás, vagy felülről? Ki biztosította támogatásáról ezt a kaméleont, hisz saját szakállára ő effélét nem tesz.
Én szavai hallatán felálltam, és mondván, hogy fáradt vagyok, visszamentem a szobámba. Gálfalvi másnap elmondta, hogy némi viszkik elfogyasztása után Vincze kifejtette: súlyosan vétkeztem a demokratikus értelmiségiek ellen. Lefényképeztettem magam egy notorius nacionalistával, és nem átallottam a vele való fotót A Hét-ben is közölni. Nos? Ki ez a veszedelmes tömeggyilkos? Balogh Edgár, akit ő, Vinţe Ioan belügyminiszter-helyettes fogatott le. Semmi baj, hisz mindez nézőpont dolga. De miről is van szó valójában?
Kolozsváron találkoztam a lap alakuló külmunkatársi gárdájával. Azért is, mert főleg tudományos dolgozókat hívtam, de azért is, mert más lehetőségem nem volt: a Korunk szerkesztőségében tartottuk az értekezletet. És a szerkesztőség nevében, mint házigazda, megjelent és beszélt és ünnepelt bennünket Balogh Edgár, a folyóirat főszerkesztő-helyettese. Sőt egy nagyon hasznos egyezségről is beszámolhatunk: lapunk kolozsvári munkatársa a Korunknál kap asztalt, a Korunk bukaresti képviseletét pedig A Hét látja el. Tehát itt – Vinţe révén – írói klikkek közötti harc zajlik. Az említett írás és kép ugyanis egy héttel ezelőtt jelent meg. Ha a pártnak lett volna ellene kifogása, kiveszi, de ha utólag jelentenek fel – ó, hány ilyen esetünk volt! – akkor is hamarabb intézkedik. Én tudok egy olyan irodalmi személyiségről, aki a napokban érkezett vissza fáradtságos külföldi utazásáról…
December 22., kedd
Megyek haza Kolozsvárra. Megírtam egy levelet D. Popescu titkár elvtársnak: én teljesítettem a feladatomat, megszerveztem a lapot, ők nem – öten három hónapja még mindig családunktól távol, szállodában lakunk. Ez így nem mehet tovább.
1971. január 15., péntek
A mai kalandnak története van.
Múlt év november 3-án jegyzem fel, hogy a pártellenőrzés kiemelt a lapból egy lapszemlét. A sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör Király Károly első titkárral készített interjút, ahol arról beszélgetnek, hogy megoldódott Kovászna megyében az anyanyelven történő szakoktatás, s ezt ismertettük. Andrei Vela, KB osztályvezetô helyettes, aki rangban Királynak a térdéig sem ér, bátran kiveszi az írást. Én azonnal felhívom Királyt, jelzem neki a tényt, de ezek – nem úgy, mint én – politikusok. A végrehajtó bizottság tagja azt mondja: nem tudom, mit tartalmaz az Önök cikke, tehát nem avatkozom bele. Végül abban egyezünk meg, hogy e kérdésről külön cikket fog írni A Hét-nek.
November 10-i bejegyzés: Fazekas haragszik Királyra, mert állítólag ő vívta ki az anyanyelven történő szakoktatáshoz Ceauşescu engedélyét és Király úgy játssza ki az interjúban, hogy ezt ő tette.
November 21.: kiszaladtam Királyhoz Szentgyörgyre. Elmesélte, hogyan szenvedett autóbalesetet a megyében Maurer miniszterelnök. Újra megígérte, hogy cikket ír.
December 14.: megérkezett a cikk és közölhetetlen.
Na most mi lesz? – Az lett, hogy felhívtam s megmondtam, hogy én nem erre gondoltam. Nagyobb szabású dologra, és hogy rövidesen lemegyek Szentgyörgyre és interjút készítek vele.
Nos, ez meg is történt, sőt a mai lapszámban az interjú meg is jelent. Persze könnyű ezt mondani. Íme az ügy rövid kronológiája: csütörtök reggel hív Vela, hogy a Király-interjú helyett készítsünk tartalékanyagot. Azt is mondja, hogy egy óra múlva pontos választ kapok az interjú sorsát illetően. Két óra múlva hív. Azt kéri, hogy az anyanyelvi szakoktatás bővítése helyett – erről szól az interjú, mármint hogy a Székelyföld iparosítása nem mehet végbe magas képesítésű szakemberek nélkül, márpedig magas szakképesítést ott csakis anyanyelven kaphat a szikulus – nos, nincs bővítés, hanem csak arról van szó, hogy a párt fontolgatja a bővítés lehetőségét. Határozott viszont a Székelyföld ügyében: ilyent ő nem lát a térképen. Ha ragaszkodunk a megnevezéshez, tegyük idézőjelbe. Hát én ezt nem tudom elfogadni. Jön Bányai Jóska, a sajtóosztálybeli budihordó, és bevallja: ő mondta Velának, hogy ez képtelenség, de hajthatatlan. Közben Gálfalvi elkezdi tanulmányozni Ceauşescu beszédeinek román és magyar nyelvű szövegeit. Kiderül, hogy a magyar szöveggyűjteményben Ceauşescu is Székelyföldet emleget. Nagy nehezen előkerül Vela, és még nehezebben eljut a dolog a tudatáig. A válasza enciklopédiai: ha tíz perc múlva nem hív vissza, akkor a Székelyföld mehet.
Nem az a lényeg, hogy – nyilván – nem hív vissza. Inkább az, hogy Bányai – aki egy volt cipőgyári lakatos, aki most e szolgálatok fejében akadémikusoknak diktál – kap egy pohár konyakot, sőt aztán többet is, és bevallja, hogy Vela mit mondott, amikor ő úgy érvelt, hogy a Székelyföld mint kifejezés, használatos. Ha az idézőjel miatt kinevetik őket – mondotta a svábból lett román hazafi – akkor időt nyerünk, mert többet így nem írják.
Közben én elszaladtam D. Popescuhoz, a KB titkárához. Szerintem Bányai ettől rúgott be. Ugyanis ahogy visszajöttem, valósággal nekem rontott: – A Székelyföld-ügyet elmondtad neki? Dehogy mondtam – válaszoltam. Akkor add ide a kezedet, hadd csókolom meg. – Meg vagy őrülve? – kérdeztem. Azt mondja: – Te nem láttad át, hogy itt az én bőrömet vitték vásárra? Én vagyok a magyar referens, és rangban is a legkisebb! Aztán – nyilván, mert az ital jó volt – elsírta magát. – Hát azt hiszed, Sándor, te, akivel egy gyárban dolgoztam, azt hiszed, hogy én nem tudom, hogy nektek igazatok van?!
Nagyon megsajnáltam. Rájöttem, hogy vannak nálam kiszolgáltatottabbak is ezen a nagyon kurva prérin.
