A naivitásra nincs pontos magyar kifejezés? Az Idegen Szavak Szótára ugyanis felsorol néhány megfelelő szót, de éppen ez a felsorolás rendíti meg a pontos jelentéstartalomba vetett hitemet. A Szótár szerint a naivitás ártatlanság, szendeség, együgyűség, gyermetegség, hiszékenység, de ugyanakkor: keresetlen, mesterkéletlen, nyílt modor, magatartás. Nem kell nyelvtudósnak lennem, hogy felismerjem az általam két csoportra osztott kifejezések közötti lényegi különbséget.
Mert nyilvánvaló, hogy az együgyűség nem lehet azonos a nyílt magatartással. Elvben. A gyakorlatban megeshetik. Számos példát tudok arra, hogy valaki szándéka szerint nyíltan, becsületesen viselkedett, a külső szemlélő mégis azt mondta rá, hogy együgyű, hülye. No, de itt két lényegében különböző lelki funkcióval állunk szemben: a szándékkal egyfelől és az ítélettel másfelől. Egyik sem azonos magával a cselekvéssel. Mert lehet naiv a szándék (együgyű vagy nyílt egyaránt), mint ahogy lehet az ítélet is naiv.
Engem azonban a cselekvés objektív tartalma érdekel, mert csak ezáltal mérhetem le a szándék és ítélet tudattól független, objektív tartalmát. Döntő kérdés, életbe vágó, mert ezen múlik minden, de főleg az, hogy amit teszek vagy nem teszek, az mit jelent. Jót-e vagy rosszat.
Mert a szándék úgy úszik az ítéletek hullámain, mint dugó a vízen. Olyan értelemben, hogy a szándék egy, az ítélet sok. S főleg sokféle. A cselekvés egy, de annak megítélése rengeteg fajta. És hiába mondom, hogy engem csak a saját belső nyugalmam érdekel, vagyis a szándék tisztaságának szubjektív tudata, mert a szándék, ha nem is az ítéletért testesül cselekvéssé, azokat akarja szolgálni, akik ítélnek.
Persze van olyan is, hogy az ember cselekedhetik hasznosat másokért, mások elmarasztaló ítélete ellenére. De ez a kérdést nem oldja meg. Mert ez csak lehetőség, aminek valósággá levéséhez nem elég a szubjektív szándék. És a probléma végtelen, mert a társadalmilag hasznos cselekvés, mint látható, független a szándéktól és az ítélettől, de az ember szándékok és ítéletek szküllái és kharübdiszei között él. És egyszer csak azt mondják rá, hogy naiv. És meghökken, mert úgy érzi, hogy nyílt volt, őszinte, becsületes és szándéka szerint segíteni akaró.
És más esetben is azt mondják, hogy naiv, tehát együgyű, amikor pedig ellenkezőleg tudatos akart lenni. Tudatosan tekintett el körülményektől, nagy célok érdekében. Lehúzó körülményektől, szárnyaló, jövőbe repítő célok érdekében. És az is van, hogy idők távolából maga jön rá saját hiszékenységére, pedig cselekedete akkor objektív szükségszerűségnek tűnt. Sőt, lehet, az is volt.
Na és akkor hogy lesz tovább, mert az embernek egy idő után el kell gondolkoznia: ha annyiszor volt naiv, akkor tulajdonképpen milyen volt? Együgyű volt, gyermeteg és hiszékeny, vagy őszintén adta önmagát: keresetlen volt, mesterkéletlen és nyílt. Az együgyűséget ugyanis az sem menti, ha a megvalósult cselekvés objektíve hasznosnak bizonyult, mert ebben az esetben a megvalósulás: a véletlen műve. A nyíltságot és amit ebbe beleérzek, a becsületességet, akkor sem szégyellem, ha a jegyében született tett használati értéke csekély.
A fogalmat tehát nem lehet megkerülni. Mit jelent a szó. És nem utolsósorban: milyen vagyok? De lám, az általánosságok nem segítenek, vegyünk egy konkrét példát. Egyet a sok közül. Mondjuk, hogy jön egy levél, Zilahról, amelyben valaki felfedi az életét. Titkát, bánatát, lehetetlenségeit, mindent, ami ilyenkor szokás, hogy azok a szép elvek, amiket a lapban fejtegetünk csak részben valósulnak meg. A címzett válaszol: hite, embersége, meggyőződése szerint. (Mondhattam volna azt is, hogy cikkben teszi ugyanezt s az élet felvetette kérdésekre. Novellában, festményben, emberi magatartásban. Egyre megy.) Értékeli az „életanyagot”. Gondosan és az orvos kegyetlenségével lefújja a megbocsátás porát az élet apró mozaikokból összeálló kegyes hazugságrendszeréről, és valami örök emberi bizakodással, kissé szélesebbnek írja le azt a keskeny ösvényt, amin az ingoványból ki lehet jutni. Tehát egyszerre feszül a válaszban: szándék és ítélet. És az elkeseredett ember viszontválasza – bár annyiszor hallotta már – megdöbbenti. Az elkeseredett ember, aki egy levéllel korábban istennel helyezte egy szintre, mondván, hogy csak ők ketten segíthetnek rajta, és tanácsaira (amely szándék volt és ítélet) határozott választ küld: ön uram egy kozmikus naiv.
A konkrétumot azonban vissza lehet fordítani. Meg lehet csinálni a próbáját, mint a számtanpéldának. Tehát más tanácsot kellett volna adnom. Mondjuk ilyent: „önben nincs hiba, és ha megfúrták, nehogy hivatalos jogorvoslást keressen, fúrjon maga is vissza, de véglegesebben. Az emberben ne bízzon, mert mindenki aljas”. De hát ezt nem írhatom. Ez lehet egy adott helyben valódi – akkor sem igaz. Ember vagyok. Sárban állhatok bokáig, szemem mégis a kék eget keresi. Ezért váltam ki az állatvilágból, mert ez vagyok. Ilyennek születtem.
Naivnak? Úgy néz ki.
Nincs más út? A konkrét esetben igen: nem válaszolni. Úgy néz ki, hogy általában is igen: cselekedettel, véleménnyel nem kockáztatni. Vegetálni. Lemondani az érzés, gondolkodás, cselekvő hatás emberi feladatáról. Lemondani a hitről mint a naivitás tipikus megnyilatkozásáról. Nem keresni kétségbeesetten azt, amiben kell és amiben szabad hinnem…
Sajnos – próbáltam már – nem megy. Maradok tehát naiv. Szándékaimban, hitem szerint nyílt és becsületes, akkor is, ha az ítéletek túlpartján együgyűnek látszom.
Megjelent A Hét II. évfolyama 22. számában, 1971. május 28-án.
