Figyelmeztetem az olvasót, hogy roppant felvilágosult és emberi dolgokban szabadgondolkodó fickónak tartom magam. Mély beleérzéssel idézgetem Henry Higginst a My fair Ladyből, aki egy óvatlan pillanatban így nyilatkozik meg: „elvem a nonsalansz, türelmem végtelen / a szívem sziklavár, ha valakit bajban meg kell védenem…“
Kikerestem az Idegen szavak szótárában a nonsalanszt, azt jelenti: „hanyag előkelőség”. Na, ez körülbelül megfelel viharvert érzelmi állapotomnak. Meg aztán ismerek egy közmondásfélét: úriember nem siet, nem fizet és nem csodálkozik. Úriember a szónak ilyen „nem fizet” értelmében nem vagyok, bizony fizetek, sőt gyakran ráfizetek, de a sietést s a csodálkozást igyekszem elkerülni.
Hát ezek az én szilárd életelveim, amelyek azért olyan szilárdak, hogy időnként a mindennapok eróziós munkájának hatására elporladhassanak. Mert csakis egy szilárd valami porladhat, mondjuk a homoksivatag erre már képtelen, így esik az én morgolódásom. Mert megyek az utcán, cipelem az én marha nagy nonsalanszomat, és egyszer csak azon kapom magam, hogy fel vagyok háborodva. És erre aztán (mert a baj csőstül jön) kezdek csodálkozni, és sietek rendet teremteni magamban. Ebből látszik, hogy a felvilágosultság azért mégiscsak eredeti bennem. Mert nem a világ ellen, hanem magam ellen lázadok. És ez már a fejlődésnek egy határozott állomása.
De miről is van szó tulajdonképpen? Hát jelen esetben a szerelemről. Álljunk meg egy pillanatra: nem a szerelem ellen lázadok, mert jól tudom, minden szabadgondolkodás és nonsalansz ellenére a hülyeségnek is van határa. A szerelem egyes mai megnyilatkozási formái bosszantanak (enyhén szólva). Egészen pontosan az a mai szokás, hogy ezt a legszentebb és legemberibb és legbensőbb (és a végtelenségig „leg-„) érzelmet kiviszik az utcára.
Hogy az ember megy, mendegél fényes nappal a csúcsforgalom kellős közepén, és arra lesz figyelmes, hogy egy göndör hajú és testvérek közt is legalább tizenhat éves ifjú mint valami boa constrictor, épp nyel el egy nem kevésbé göndör, de ha lehet, nadrágos hölgyeményt. A sétaterekről már nem is beszélve, ahol – míg a fő sétányon végiggyalogol – a faj perpetuálódását eredményező lelki folyamat majdnem teljes testi folyamatosságában játszódik le a gyanútlan járókelő előtt. Nyilvánvaló, hogy az ilyen gyanútlan járókelő egy idő után csendben összeomlik, és különböző kérdéseket tesz fel magának. Ilyeneket: Nem vagyunk mi prűdek, öregfiú? Esetleg: savanyú a szőlő? Vagy talán az a klasszikus eset áll fenn, hogy egy bizonyos kor után már nem értjük meg hajdani önmagunkat?
És mindezekre – úgy is mint gyanútlan, úgy is, mint felvilágosult – egyszerűen nem tudok válaszolni. Mert kétségtelen, hogy „a szerelem nem szégyen” nevezetű falvédő feliratnak ez a gyakorlati megvalósítása bizonyos belső szabadság és gátlástalanság jele. Volt alkalmam rádöbbenni arra, hogy megelőző korokban, amikor a szerelem szégyen (a fenti falvédőfelirat pedig forradalmi jelszó) számba ment, hány ember életét tette tönkre a gátlás, a nemi ügyekben orvos előtt is feltárulkozni képtelenség.
Titkon nagy híve vagyok az iskoláskorúak abszolút felvilágosításának, meg sok egyébnek. Ezért érthetetlen – számomra is érthetetlen – a felháborodásom. Odáig menően, hogy felteszem magamnak a kérdést: nekem van igazam, aki megütközöm, vagy nekik, akiket nem érdekel megütközésem? Marad tehát a filozófia, azaz a morgolódás.
Mert hogy is van ez az egész dolog? A szerelem néven ismert igen komplex (de valahol mégis roppant egyszerű) állapot (vagy tulajdonság?) nemcsak az emberi fajra jellemző. Könyvtárakat írtak össze a növények szerelmi életéről. Az állatvilágról ilyen értelemben szólni sem kell, mert a fajták többségénél ez nyilvános és leplezetlen folyamat. A szerelem ugyanis csak az emberi tudatban érzelmi ügy, tulajdonképpen hallatlanul biológiai és materiális. A természetben minden, ami él, szerelmes. De nem az emberi tudat költői szintjén, hanem a biológiai lét színvonalán. A természet nem ellensége az érzelmeknek, csak éppen megvan nélkülük is.
Az ember az érzelmek felismerője és kultiválója. Mert az ember révén a természet nemcsak él, de tudatában is van létének. Sajnos annak is, hogy a léte véges. És még sok mindennek, ami észbontóan fájdalmas vagy leplezetlenül egy korábbi – mondom én – tökéletlen stádium maradványa. És ezért lesz az ember költő, filozófus és asztronauta. Ezért ostromolja léte határait. Ezért lesz a legnagyobb emberi érzelem az, ami a kutyánál holdra vonítás és utcasarki közösülés.
És ezért nem fér el az önfeledt (és bizony sokszor cinikus) magamutogatás az emberi érzelmek haladó hagyományainak különben széles skáláján. Vagy valóban nincs más megoldás? Fordítsuk el a fejünket?
Megjelent A Hét IV. évfolyama 29. számában, 1973. július 20-án.
