A szónoki kérdés, amellyel múlt heti cikkemet zártam, s amelyben kissé színpadiasnak tűnő mozdulattal nézek szét a népművészet és általában az igazi művészetek propagátorait, a nép úgymond felkent művészeit keresve, helyzetünk abszurd voltát akarta kifejezésre juttatni. Ez az indokoltan aggódó kiáltás ugyanis olyan körülmények között hangzik fel, amikor az állampolitikától a valóban élő néprajzig minden lehetőség és kellék megvan a népművészet megmentésére. És lehet, benne csendül az értetlenség is, hisz a szellemi néprajz területein sok valóságos világsikerről számolhatunk be. A román folklóregyütteseknek szinte bérletük van díjra a világ nagy versenyein és fesztiváljain. És hogy a magyar néprajzosok műhelyéből is hozzak fel példát, csak Kallós Zoltán nevét s a Balladák könyvének páratlan nemzetközi sikerét említeném meg.
Folkloristáink hozzájárulása jelentős a diszciplína elvi és gyakorlati kérdéseinek tisztázásában is; Románia rendszeresen vesz részt tanácskozásokon, sőt nemegyszer maga is rendez e tárgyban nemzetközi tanácskozásokat.
Mégis, hol a baj? Mi az oka annak, hogy a többi területen és különösen a tárgyi néprajz kultiválása terén az eredmények – nem eredmények. Hogy bár Romániában a népművészet még él és csodálatos termékeket terem, a hozzáértő és az ország hírét tudó, de az ősforrásokat nem ismerő külföldi (sőt belföldi is!) döbbenten áll meg a népművészeti boltok bazárnak is becsületére váló gazdagsága előtt, amelyben az egy népművészeten kívül valóban mindent megtalál.
Mi tehát a baj? Tulajdonképpen nincs baj, a jelenség nem kóros. Pusztán arról van szó, hogy a népművészet kikerülvén szükségletek serkentő és a hagyományok megőrző hatása alól, nem került be egy olyan közegbe, amely egyedül képes az új helyzetben létét megőrizni, s annak helyét megtalálni. A tudásra, a hozzáértésre gondolok, amely sajnos meglehetősen elszigetelt jelenség. Ahogy tehát a népművészet (ha egyáltalán szakember kezébe kerül!) kikerül a szakember kezéből, azt veszíti el, ami benne a legértékesebb: a valódiságát. És olyanná válik, mint az a felnőtt, aki gyerekeket utánoz: a bájosan gyerekes vonásokat – megszólalásig hasonló utánzással nevetségesen infantilisakká teszi.
Felmenthetnénk tehát magunkat, mondván: ennyi sikerült. Huszonöt év nemcsak a gazdasági életben, ezen a területen sem elegendő a múlt minden lemaradásának behozására. De vajon szabad annak megértőnek lennie, aki tudja, hogy a megértés erényét gyakorolva pótolhatatlan értékeket tépünk ki tövestül. Hiszen ahogy egy öreg fazekas mondotta volt:, a fazekasság olyan, mint a királyság, ha nincs utód, kihal a dinasztia. És amiben mégsem olyan, mint a királyság: pótolhatatlanul hal ki az évszázados, generációról generációra szálló tapasztalat, ízlés, szakmai hozzáértés.
Innen a türelmetlenség. És innen a töprengés is. Mert való igaz, hogy a népművészet legveszedelmesebb ellensége a kereskedelmi szellem (erről nemrégen a Scȋnteia is hosszan értekezett), de a dolgok lényege nem itt van, hanem továbbra is a tömeges hozzá nem értésben.
Elbeszélgettem falusi gyerekekkel, akik már a városi mintára berendezett téglaházban születtek, sokan magát a bokály szót sem ismerték, mivel a fogalmat hordozó tárggyal már nem találkoztak. Ezek után díszítőelemekről, formáról meg se kíséreltem beszélgetni. Csakhogy ebben az egészben az a furcsa, hogy én polgárian előkelő iskolában tanultam és nagyvárosban, és Debicski tanár úr mégis elég jól feltarisznyált. Mert nemcsak és nem elsősorban a különböző díszítőelemeket tudtam, hanem főleg azt, hogy a nép művészete az valami csodálatos dolog, amire erősen oda kell figyelni…
De hát ma nincsenek rajzórák s lelkes tanárok? De lám, a töprengés töprengést szül, mert Kovács Zoltán kiváló festőművészünk szavai s indulata jut eszembe, aki egy magas fórumon tartott gyűlésen, ahol politikailag sürgős feladatokat vettünk számba, verni kezdte az asztalt – legnagyobb döbbenetünkre: a rajztanítás szörnyű állapota feletti dühében, ő ott elsősorban az ipari formatervezés és a képzőművészet értése miatt tette, de nyilván azért is, amiért én zakatolok. Ilyenkor döbben rá az ember összefüggésekre. Én például fantasztikusnak tartom, hogy bár lapunk szerkesztőségében két főiskolát végzett képzőművészeti szakember van, egyik alkotóművész, a másik muzeológus, ízlésük, tudásuk, művészetszeretetük közmegelégedést váltott ki, s mégis, annyira nem tudnak népművészetül, hogy a sajátos és talán Európában egyedülálló révi fehér kerámiát múlt heti számunkban kőrösfői kerámiaként forgalmazzák. Mert azt tudják (helyesen különben), hogy Picasso is csinált kerámiát, de hogy Körösfőn nincs és belátható ideje nem is volt fazekalás, azt már nem. És ebben nem ők a hibások, hanem az a tanterv, amely nem veszi tekintetbe az ország sajátosságait, azt a hallatlan előnyös helyzetet, hogy Európában egyedülálló népművészettel rendelkezünk.
Ezek után – azt hiszem a kérdés nem indokolatlan –, mit várhatunk a kereskedőktől. Pár évvel ezelőtt Bandi Dezsővel és dr. Kós Károllyal meglátogattam az ország több fazekasműhelyét. A helyzet szinte teljesen azonos volt mindenütt: a fazekas „kisiparos” tőkéje, kitartása arányában és a kereslet szerint termelt, aztán levitte a termékeket a vásárra, ahol bizony már nagyon kevesen és kevésfélét vásároltak. Réven kilenc öreg fazekas volt, akiknek a fiai már a helyi gyárban gyártották a csodálatos kerámiakutyusokat. Népi fazekassággal nem foglalkoztak. Nem kifizetődő.
Megkerestem a kolozsvári népművészeti bolt és szövetkezet akkori elnökét, s kérdeztem: miért nem Réven szerzi be a népművészeti termékeket. Azt mondta: nem vásárolhat a városon kívül, viszont előállítják ők saját műhelyeikben a szükségleteket. Mármint azt a népművészetet, ami a boltokban ma is zömével látható. És bár újabb utazásra Kerámiába időmből nem tellett, a mai állapotok nem ismeretlenek előttem, mert jártamban-keltemben minden városban első utam a népművészeti boltba vezet. Tehát, ha az okokat s a megoldást a cikkemhez hozzászóló szakemberektől, olvasóktól várom, a helyzetet nagyjából magam is ismerem.
Máramarosban a helyzet jó. A szövetkezetnek kiváló népművészeti szakértője van, Kozma István ötvös és festő személyében. A sajátos, dák eredetű szacsali kerámia megtalálható az ország számos üzletében. Bagosi Sándor nagybányai műhelyéből is kikerült sok szép ősi darab. Szépek a szaploncai csergék és az avasi népviseleti tárgyak is. Ami persze nem jelenti azt, hogy a főtéri népművészeti boltban nem lehet bóvlit is kapni – szekérszám.
Dehát egyszerre túl sokat ne várjunk. Felfejlődött – a megyésítés óta – s új, szép helyiségbe költözött a csíkszeredai népművészeti bolt. Ott láttam olyan népies mintájú, a környező falvakban szőtt szőnyegeket, amelyeket a szövetkezet emberei vásároltak fel. Tehát a szövetkezet valóban közvetítő lett termelő és fogyasztó között, nem akarta pótolni a termelőt. Bár úgy tudom, a csíki festékes szőnyegeket saját embereik szövik, de azok szépsége vetekedik az ősi példányokéval.
El is kapkodják hamar, ha az üzletben megjelennek. A szeredai A rta szövetkezet – egyelőre külföldi rendelésre – festett bútorokat is készít, például: saroktékát. Reméljük, az autentikus, szép és hasznos bútordarabokat – amelyek kiválóan mennek a modern berendezési tárgyakkal – itthon is lehet majd kapni.
Korondon a kerámiagyárban annak idején szinte megvertek. A gyár akkori művezetője azt bizonygatta, hogy a dolgozók szájából vesszük ki a kenyeret azt követelvén, hogy művészit, hitelesen népit gyártsanak – mivel azt senki sem akarja vásárolni. És ezt az érvet sokszor és sokfelől hallani. És még cáfolni sem lehet, mert a tarka, művészietlen giccs jobban vonzza az iskolázatlan szemet, mint a szerény és kiegyensúlyozott, egyszerűségében csodálatos, valódi népi. Ez a fájdalmas furcsaság művészi és művészietlen hatása terén sajnos nem csak népművészeti vonatkozásban található meg. Szóval Korondon, majd Dánfalván dokumentumokkal igazolták, hogy az általunk kifogásolt giccs hány országban keresett cikk. Hogy Japán milyen fantasztikus mennyiséget vásárol stb.
Akkori tapasztalataimról cikksorozatban számoltam be az Utunkban. És izgatottan olvastam és olvasom azt is, hogy szinte valamennyi lap valamennyi riportere ugyanazt írta és írja évek óta. Mint ahogy azt is látom, hogy Korondon a helyzet változatlan. És a dánfalvi gyárban is csak annyi a változás, hogy most már talán nagyobb a művészietlen tárgyak aránya.
Mi a teendő?
Ezt kellene közösen kiokosodnunk. Ezért adtam közre ilyen természetes szabálytalanságukban töprengéseimet. Tehát mint annyi fontos kérdésben e lap hasábjain, dugjuk össze ismét a fejünket, szakemberek, olvasók, a népművészet szerelmesei! És nézzük meg valóban: mi a teendő? Mit tudunk segíteni?
Megjelent A Hét III. évfolyama 31. számában, 1972. augusztus 4-én.