Írói jegyzetek egy könyvről
Immár hónapok óta olvasom Méliusz József Sors és jelkép című művét, ezt a gyötrő és gyötrelmes könyvet, amely hetvenhárom őszén második, bővített kiadásban került vissza a közéletbe. „Nem, itt nem került sor éneklésre – írja könyvében Méliusz Nagy Istvánnak, egy munkásokkal való találkozásáról, és summázom vele én olvasás utáni alapvető élményemet –, itt egy ember vergődve, kétségbeesetten harcolt a meggyőző és cáfolhatatlan, egyszerű és egyenes gondolat kimondásáért, igen, az állapotoknak és szükségességnek megfelelő kifejezésekért, a Szóért.” Bár a gondolat egyszerűségéről beszélni Méliusz esetében túlzás, maga a lelki folyamat közös kettejükben: a vergődés. Csak a folyamat, mert aztán már a szó-végeredmény sem azonos. Nagy István a gondolat kimondásának külső és belső akadályain vergődik, de szubjektív tudata szerint végleges igazságokat mond ki. Méliusz számára talán nem is mindig a végső és cáfolhatatlan igazság megtalálása a cél. Van annyira eretnek, hogy talán nem is mindig hisz az effélében. Számára a gondolat szabad szárnyalása, az emberi létfeltételek, az Európa nagy hagyományaihoz méltó szellemiség keresése a lényeg. És miután ezt a fasizmus éveiben teszi ebben a könyvében, ő is csak megy, megy, de be nem jut a Kastélyba. Műve épp e befejezetlenség által befejezett. Mert Nagy István – ha már egy idézet így összesodorta kettejüket – próféta, akit az ige érdekel az életben; Méliusz viszont egy elhallgattatott Lucifer, aki őrjöngve figyeli az állig felfegyverzet Úr rémtetteit, és a megcsúfolt elvek sírjánál megszállott prédikátorként tart szentbeszédet – önmagának. Mellesleg nem is olyan véletlenül kerültek ők egymás mellé Nagy Istvánnal. Régi társak az elvben. Megszállottságuk is sokban hasonlatos, bár való igaz, hogy az irodalmi gondolat megfogalmazása tekintetében – azonos elvek nevében – némiképp ellentétes irányulást képviselnek.
A könyv első kiadása, az akkor már nem is olyan fiatal kommunista író első könyv alakban megjelent műve, tragikusan végezte: ezt az emberi felelősségérzetből fakadt könyvet kivégezte a felelőtlenség. Mint utószavainak egyikében (Késői visszapillantás) a szerző bebizonyítja: némely kortársai valósággal versenyeztek a könyv- és jogsértő megjegyzések pufogtatásában. Egy, a polgári ideológiával szemben riadót fújó korban a „dekadens” megnevezés a könyvet illető leggyöngédebb szavuk. Mégis azt mondom, Méliusz e könyvének útja nem jelkép, de nem is véletlen, hanem – sors. Valóban az. És engedje meg az olvasó, hogy én, aki a szerzőnek kortársa vagyok, de nem nemzedéktársa is, ebben az ügyben szubjektív vallomást tegyek.
1.
Mert nagyon igaz a latin mondás: a könyvnek valóban sorsa van, de éppen azért mert az olvasónak is van sorsa. Én ugyanis egyelőre, mint fiatal érdeklődő és olvasó, körülbelül ugyanabban az időben érkeztem meg a közéletbe, mint a tárgyalt Méliusz-könyv. Tehát ha felelősként nem is, tanúként megidézhető vagyok abban a perben, amit én indítok – önmagam ellen. Sőt azt is mondhatnám – önmagam használatára, egy saját törvényszéken! –, hogy koronatanú vagyok, tudniillik akkori érintetlen proletárságomat véve alapul: író, támadó egyaránt az én nevemben és az én jövőm nevében cselekedett. Tehát most, amikor könyv és olvasó huszonnyolc év múltán végre találkozik, szinte kínálja magát az alkalom, hogy a két sorsot összehasonlítsuk: a könyvét és az olvasóét.
De az egész végül is ott kezdődik– és ezt az előbb elhallgattam –, hogy mi, a könyvvel, nem most találkozunk először. Első kiadásában elolvastam a Sors és jelképet, sőt ma is őrzöm azt a példányt (Melyet egy pincéből vettem kölcsön, több más félretett könyvvel együtt.) És Méliusz mondja valahol, hogy a könyvet ért szerencsétlenség után az emberek igyekeztek megszabadulni tőle, igyekeztek „rossz ízlésük” nyomát eltüntetni. Nekem efféle eszembe se jutott: megőriztem, mert az akkori házunk táján oly ritka Könyvet tiszteltem benne. Szerzőtől, akit nem ismertem, és tartalmától függetlenül. Ugyanis a könyv akkor nem gyakorolt rám túl nagy hatást. Nem ellenhatásról van szó, a hatás hiányáról. Személy szerint és olvasói kategóriaként nem voltam elég érett az efféle olvasmányhoz. Nem arról beszélek, hogy mi, kezdő olvasók ésszel nem értük fel Méliuszt, hanem arról, hogy az életérzésünk, az éntudatunk, a gondolkodásmódunk volt más. Annyira, hogy bár a történelem a könyvet igazolta, az azt megjelenésekor kárhoztatók véleményével, megjelenésekor akár egyet is érthettem volna. Hiszen a könyv nem hatott, a könyvet kárhoztatók pedig épp ezt magyarázták, hogy azért nem hat, mert könyv és szerző történelmi ellenfelem, vagyis polgár.
Nehéz helyzet, lássuk be. Nemcsak a könyvé nehéz, az olvasóé is az. Találkozik egy könyvvel, amelyről negyedszázad múlva azt kell leírnia, hogy a romániai magyar irodalom egyik alapvető munkája, hogy egy végletes helyzetbe hozott nemzeti kisebbség életérzésének dokumentuma, és az első találkozásnál még köszönésre sem méltatja. És az olvasó mégsem kényszerül védekezésre, mert az igazság ma már nem olyan szimplistán bonyolult, mint annak idején volt. És a könyv e kései megjelenése és diadala ilyen értelemben már jelkép, sőt, kortünet. Nem kell védekeznem, mert a könyv zimankóról és télről szól, olyanról, amilyent átéltem és ami kitörölhetetlen nyomokat hagyott a tudatomban, de találkozásunkkor én épp a tavasz nagy virágbaborulását éltem és egészen biztos forrásból tudtam, hogy a telet rendeletileg végleg eltörölték. Jégverés után voltunk, igaz, de csodálatosan ragyogott a nap. És még valami: akkor még nem tudtuk, hogy a jégveréseknek nemcsak károsultjai, de vámszedői is vannak.
A könyv tehát a függelékfejezeteivel együtt ezért is irodalmi tett, mert olyan idők tudati rétegeit hozza felszínre, amelyek gondolatokként – hogy úgy mondjam – nem voltak hivatalosan bejegyezve.
Mit bizonyít tehát számomra ez a szerencsés és örvendetes második találkozás: azt, amit Méliusz is sokat magyaráz, hogy a történelem kisebb-nagyobb igazságai sok időt töltenek óvóhelyeken. Bizonyítja, hogy nem minden érvényesülő csoportmorál jellemez egy kort. És itt magunkra hivatkozom, a könyvvel együtt indulókra, akikben makulátlan, tisztán épült a szocializmus, miközben másokat torzan értelmezett elvek nevében létükben fenyegettek. De ha nem a mibennünk épült élet lenne az akkori folyamatra a döntően jellemző, ez a mai találkozás elmaradt volna. Arról van ugyanis szó, hogy a saját hasznukra szívesen tévedők és az elveiket bizonyos és mindig megcáfolhatatlan tények előtt sem feladók örökké léteztek, és amíg van közönsége bizonyos látszatigazságoknak, addig ez ellentétpár is fennmarad. Az élet nagy problémáit nem lehet egyszerűsítéssel megoldani. Minél bonyolultabb egy társadalom feladata, annál bonyolultabb az élete. Bonyolult, de nem zavaros. Lám, e találkozás is egy bonyolult folyamat eredménye. Folyamaté, amelynek én, olvasó, a terméke, Méliusz pedig – e könyvével is –harcosa.
2.
Miközben e cikket írom, egyfolytában azon is gondolkodom: nem visszatetsző-e az olvasó számára az én szubjektivitásom. Az, hogy folyvást magamra hivatkozom, érzéseimre, hitemre, politikai tudatomra. Azért aggódom, mert ma egyeseknél az számít vérbelinek, aki effélét nem csinál. Legfennebb struktúráira szedi szét egy könyv világát, esetleg ismét össze is rakja, de ezzel aztán vége. Ő maga valami fehérköpenyes eleganciával nem avatkozik mások külön bejáratú hitébe. Bár még odáig menően sem, hogy a könyvről értékítéletet mondjon. Erre jövök én a hiteimmel, véleményeimmel, meg az ilyen házilag előállított igazságaimmal! Bizonyára nem lehetek valami korszerű látvány. Az azonban a helyzet, hogy nekem nincsenek más eszközeim, csak a saját, történelmileg kialakult tudatom. Számomra – és erősen hiszem: minden íróember számára – ez az egyetlen megbízható műszer. A tudatban tárolt adatok, hitek és erkölcsi tartalmak sokszor még a cédularendszerek megbízhatóságával is vetekszenek. És még van egy előnye e szubjektivizmusnak: a tárgyra vonatkozó téves megítélés, helytelen következtetés stb. még mindig jellemző lehet a kritizálóra. Mindezt pedig azért mondom el – túl a saját kisebbrendűségi gátlásomon –, hogy jelezzem: az én hitem a művészi rendteremtés.
Engem irodalomban, művészetben ma már nem a romantikus belefeledkezés vonz és nem is a technokrata álobjektivitás, hanem igenis a művészi értelmezés vágya és kísérlete. Többek között ezért szeretem a Méliusz-könyvet. „A realista harmadik személyes stílus helyét elfoglalja a valló lelkek végsőt és véglegeset kereső monológja” – írja ő magáról, és idézem én magamra is vonatkoztatva.
De az elfogadott hangot indokolja még valami: az, hogy ez a hitvitázó könyv a testvériségről szól. Méliusz legfőbb gondja, hogy a háború végletes és gyűlöletre alapozott körülményei között újólag tisztázza a román néphez és a többi nemzetiséghez való viszonyunkat. És az a helyzet, hogy az én életem alapjai is egy ilyen végleges, bár nem épp történelmi és tudományos tisztázáson nyugszanak. Persze, Méliusz érvei és élményei történelmileg mélyebbek az én ösztönös tapasztalataimnál. Én az úgynevezett egyszerű külvárosi emberek életét éltem, Méliusz a tudatos, sőt kommunista értelmiségiekét. Engem az azonos sors tesz a mellettem élő románnal testvérré, őt a sorson túlmenően a jelkép is, humanista, kommunista értelmében a szónak.
Emlékszem, annak idején, a bécsi diktátum előtt és után – tíz-tizenegy évesek voltunk – bennünket, gyerekeket állandóan megvertek. Ugyanis előítéleteink nem lévén, hol románul beszéltünk, hol magyarul, mikor kinek, hogy jött jobban. És tudtuk is, hogy itt a hiba. A zavaró körülmény csak az volt, hogy sosem tudtuk pontosan, épp miért vernek: azért-e, mert románoknak néznek, vagy ellenkezőleg, azért, mert magyaroknak. Azóta tudom, hogy az a bánat vagy öröm, amely függetlenné tud lenni a vele együttélő másikétól, nem tarthat igényt az örök emberi érzés ragjára. Méliusz ezt régebben megtanulta. És a kérdést történelmileg látja. Én a történelmet elszenvedő egyszerű emberek között jártam iskoláimat, ő azok között, akik a munkásosztály vezető pártjának soraiban a történelmet alakítani igyekeztek. Ezért aztán számomra a Méliusz-könyvnek van egy átlényegítő vonása is: az objektív tudattartalom jellegével ruházza fel az általam is megélt, egyéni tapasztalatokat. Nem azt mondja a könyv, hogy így gondolkozott, így érzett Méliusz, hanem ennél többet: így kellett gondolkoznia, így kellett éreznie mindenkinek, aki – nemzetiségétől függetlenül – kommunistának vallotta magát.
3.
De úgy érzem, meg kell még valamit magyaráznom. A Méliusszal való kései találkozásomat, amely nemcsak az én esetemben igaz és jellemző, és nem is csak erre az egyetlen könyvre vonatkozik. Nemzedékének szinte minden tagját ismerem és érzékelem, amikor őt még csak tudom. Való igaz, hogy életének van olyan szakasza is, amikor a fiatalabb nemzedékekre vagy akár a közéletre való eszmei hatása úgymond nehézségekbe ütközik. De az ő megkésettsége és magánya nem itt dől el, és semmiképpen sem itt kezdődik. Méliusz magányos ember volt és magányos alkotó. A könyv hangvételét ez a magány indokolja, és a könyv nagy része erről a magányról beszél. Persze a magányosság elsősorban lelki alkat dolga. Úgy, ahogy lelki alkat dolga volt Asztalos István derűje, az Nagy István közösségi szigora, Horváth István riadt világra csodálkozása. Méliusznál is az. És nála is meghatározója – sok egyéb tényezővel egyetemben – a politikai gondolkodásnak, az irodalmi hitnek, sőt még az anyagformálás módjának is. Méliusz esetében pedig a lelki beállítottságból következő magányra való hajlam a konkrét történelmi talajon tovább súlyosbodik.
Méliusz annak az irodalmi avantgardista vonulatnak a legjelentősebb képviselője, amely irodalmi irányzatként sosem tudott kifejlődni. Sosem tudott úgy hatni, mint a más történelmi körülmények között fejlődő Nyugaton. Vagy a szovjet forradalom első évtizedeiben. Túlságosan sorsához tapadt ez a mi kis irodalmunk ahhoz, hogy ilyen messzire elmerészkedjék. Túlságosan nemzetiségi vagy sorskötöttségű. Gaál Gábor ezt már a húszas évek végén szóvá teszi. Az Erdélyi Helikon Antológiájáról írt cikkében ezt mondja az ott felvonultatott huszonnyolc íróról: „Se stílusban, se formában nem jár közöttük egy sem világilag az élen. Az élet és irodalom nyugati hullámzásától szellemtörténetileg kissé el vannak maradva.” Ki kell azonban jelentenem, hogy bár e megjegyzés az akkori egész romániai magyar irodalomra is rámondható, én e vonását inkább történelmi jellemzőnek tartom, nem pedig hibának. Persze Gaál Gábor bírálatának akkor helye, értelme van, mert ő folyamatában alakítani akart egy irodalmat. A számba vevés szempontjai azonban óhatatlanul másak. Egy irodalmat nem lehet más szempontból megítélni, mint adott helyzete, létfeltételei, ideológiai meghatározottsága és végső fokon megvalósításai szempontjából. Márpedig helyzete, hagyományai egy a nemzetiség ügyével, gondjával bajlódó – és a magam fogalmai szerint – realista fogantatású irodalmat inspirál. Az adott körülmények között így tud az író valamit mondani a világának. És én itt nem is elsősorban Nagy Istvánra gondolok, aki a mozgósítás igényével akar beszélni, hanem olyan, azt mondhatnám politizálni sem akaró íróra, mint Karácsony Benő, akinek az akkor olcsó lektűrnek tartott műve ma számomra súlyos politika. Furcsa az élet!
Furcsa azért is, mert ebben az irodalomban valóban volt sok provinciális vonás is. Volt és maradt is. S én így együtt érzékelem – mint tanú – azt is, hogy a realista hagyományokon felnőtt és itt-ott provinciálisán rátarti irodalom és irodalmi közvélemény levegőtlenné teszi a világot az avantgarde kísérletezés számára. Lggőgöli, nem tartja irodalomnak, és nem ad teret neki. Tanúja voltam ennek a folyamatnak magam is. És, őszintén szólva, kétkedő tanúja. Akadályozásához szükséges eszközeim ugyan nem voltak, de való igaz, hogy nem is hittem az avantgarde „istentől való” elrugaszkodottságában. Sőni Pál Avantgarde sugárzás című könyvében olvasom, hogy Kahána Mózes már 1926-ban előre látta, hogy az új (avantgarde) művészet csak a szociális átalakulás nyomában alakulhat ki. És ha ez a művészet nem is lett olyan, amilyennek Kahána gondolta – „az új művészet csak az aktív tömegek kollektív művészete lehet” – és ha másutt ez a képlet nem is így érvényes, nálunk a prognózis társadalmi vonatkozása bizonyos értelemben bevált. Nálunk a szocialista demokrácia kiteljesedése okozta mélyreható társadalmi, tudati változás teremtett egy – ha akarom – avantgarde betörésnek kedvező légkört. Íme, mit ír erről könyvében Méliusz: „1968-ban, amikor a párt IX. kongresszusa nyomán felszabadult az irodalmi közgondolkodás, egy új nemzedék tört át az irodalom korlátozó falain, s így végre először annyi idő után, volt hova csatlakoznom”. Persze, ez az irodalmi áramlat, amelynek én szemlélője és feltétlenül haszonélvezője vagyok, de nem részese is, már rég fegyverkezik. És való igaz, hogy ellenállást kellett legyőzniük. Avantgarde szelek hozták őket és maguk is ilyen szeleket kavartak, bár avantgardizmusuk erősen formai jellege miatt különböznek is Méliusz manifesztumos, politikai avantgardizmusától.
A fenti gondolatsorral azt akarom igazolni, hogy miért késett meg, és miért késett meg sorsszerűen Méliusz. Miért van, hogy minden fontos könyve az utóbbi öt-hat évben jelenik meg, bár ezek a művek két-három évtizede várnak megjelenésre. Miért az eddig társtalan és sokáig alábecsült szerző hirtelen berobbanása az irodalom élvonalába. Azt akartam igazolni, hogy ez a siker erős társadalmi implikációkat rejt. Új társadalmi helyzet teremtette új irodalmi szintézis kialakulását jelzi.
Méliusz művének sorsa ilyen módon jelképe is egyben szerzője sorsának.
Megjelent A Hét V. évfolyama 4. számában, 1974. január 25-én.
