Mert Majtényi Erik számomra mindmáig kicsit titokzatos figura. Saját műhelyemben, saját műszereimmel sohasem tudtam teljesen kielemezni. Az összerakásnál – mint az általam javított órák esetében – mindig maradt egy-két alkatrész, amivel már nem tudtam mit kezdeni. A bonyodalom mindjárt o.tt kezdődik, hogy nem emlékszem, miként kerültem a Majtényi Hotelbe. Mert – ha cégér nem is függött az ajtó fölött – a cég működött. Régebben ugyanis még kevesebb szálloda volt Bukarestben, és ügyes-bajos dolgokkal talán még több író volt kénytelen a fővárosba utazni. Mit tegyen az ember, ha az akkor jobbára és főleg erdélyiek számára ismeretlen nagyvárosba megérkezik? Hajnalban vagy éjfél után, ebédidőben vagy az ebéd utáni nyugvás órájában egyként sőt egy emberként, de sokszor tizedmagával becsenget Majtényiékhoz. Ott aztán leszedi magáról a valamelyik szekrény tetejéről nyakába pottyanó Ildikókat, gondosan kikerüli és megdicséri a Pepi névre hallgató tengeri malacot, a ki tudja már minek keresztelt teknősbékát, majd pedig a gömbölyűre hízott kutyafalkát, és máris szék van a feneke alatt, tető a feje felett. Erik pedig rendezi is a patáliát, amely jobbára így kezdődik: Ollikám, éédes. hát nem látod a Huszár urat? Hát megjött! Hozzál neki káávét!
Persze a műsor állandóan változik. Mert ha netalán Fodorúr érkezik meg, akkor Erik azonnal kizavarja a gyerekhadat a dolgozószobából. Előszedi az évek óta általa könyvelt eredménylistát, bejelenti, hogy hány ponttal veri 3 vendéget, és máris oszt. És máris megváltozik. Mert az addig jószívű Erik hirtelen kegyetlen lesz. Úgy kiáltja be a kaláberbeli jelentéseket, mint háborús vezényszavakat. Őrjöng, ha veszít. Tombol, ha zavarják. És másnap elnézést kér, ha bármelyik kedves barátjához képtelen volt bár egy szót is szólni a kártyaparti négy-öt órája alatt.
– Lásd be – mondotta ilyenkor –, Fodorurat móresre kellett tanítanom.
Bajor, az egy külön szám. Kártya persze ott is van. Bajor pizsamában ül, székre felhúzott csóré lábakkal, mert utál öltözni. És minden kérdés után, mintha akkor ébredne, azt mondja: mi? A kártya azonban nem akadályozza meg őket abban, hogy efféle vicceket csináljanak:
Bajor (miután az osztást követően a lapjait megnézte): „Téged dalollak: vasderekú lator / jéggé fagyott dac, szótlan óriás“: család összes adu, Hindenburg, Fedák Sári!
Majtényi (gondolkodás nélkül): „Ki meghalál szégyen keresztfán / s nem hajol ál meg a gyáva kínnak“. Kontrajáték, Uhu!
Én, aki feltettem Eriknek egy kérdést jó órája, de még nem válaszolt: – Ez micsoda? – természetesen a Kosztolányi-versre értem, amit nem ismerek fel, mert ez az egymás ellen való szavalás állandó.
– Valóban, Erik, ez micsoda? – gusztál tovább Bajor. – Régiesebben: mi dolog – és kivágja: – rekontra elölről!
– Mondhatná szebben is, kis lovag! – feleli Erik. – Szubkontra hátulról!
Szász János – akivel évtizedek óta egymáshoz meghatóan ragaszkodó barátok – viharfelhőkben érkezik, és egyenesen a tárgyra tér: Erik, te tiszta hülye vagy! És – ha ez délután van. mert rendszerint akkor van – a vita a Berlin bárban ér véget hajnaltájt, amikor a körülöttünk tornyosuló asztalok és székek, seprűk és sepregetők gyűrűjében egy-egy dzsinfiszre támaszkodva mondják, hogy miért igen és miért nem, és én hallgatom.
Szóval titokzatos világ. Mitől viseli el ez az Erik ezt a szédületes cirkuszt, amit mi barátság címén neki – a lakásán! – rendezünk? Honnan ez a félelmetes memória? Mikor hagyja abba az állandó, szinte gyerekes és mindenre kiterjedő játszadozást? Hogy tudja elolvasni a kortársak könyveit, amire más képtelen? És hogy tudja megszelídíteni, élvezni, sőt komolyan szeretni ezt az áldott gonosz Szőcs Pistát, aki sokak szerint a légynek sem használ?
Akkor hagytam abba a magyarázatok kutatását, amikor kiderült, hogy édesapja, Bandi bácsi, a bukaresti rádió hajdani bemondója – illuzionista volt és zsonglőr. Dél-Amerikában.
Kész, mondtam, Eriket úgy kell elfogadni, ahogy van. Az ilyen-olyan pepecselést az ő robusztus figurája el sem viseli. Mert ő egyszerűen nem magyaráz. Azt se magyarázta, például, csak bejelentette, hogy ő Kolozsváron miért lakik kizárólag nálam. Igaz, hogy a mintegy ötven, rendszeresen Bukarestbe járó kolozsvári író bármelyike szívesen látja, sőt hívja, de ez nem érdekes. Ő nálam lakik, és kész.
Mondanom sem kell, hogy ez számomra milyen súlyos feladat volt. Mert nekem a többi ötven helyett is igyekeznem kellett. Erik pedig a többi ötven nála tanúsított felszabadultságát igyekezett egyszerre produkálni. Reggel például az istennek sem akart felébredni. Ha felvertem, nem nyitotta ki a szemét, hanem hosszú verseket szavalt fektében, vagy évekkel előtte történt viták nüansz-kérdéseire keresett feleletet.
Egy alkalommal, hatalmas bögre kávéval nyomultam be a szobába, ahol aludt, és kegyetlenül közöltem vele, hogy kilenc óra.
Erik felém fordult, de – mondom – nem nyitotta ki a szemét, hanem valami utánozhatatlanul álmos, de lehet, hogy sírós hangon ezt mondta: – Szervusz, Huszárúr! Mondd: szereted te Szabó Gyulát?
Azt hittem kiesik a kezemből a bögre. De hiszen ez az én egyik nagy kérdésem. Együtt indultunk. Nagyon tehetséges. Rendes. De valahogy velem szemben furcsán tartózkodó ez a tempós járású paraszt, amit nem értek.
– Miért – kérdem izgatottan – te szereted?
Erik erre mélyet lélegzik és kivágja: – Hát nem hagyja. Fél, hogy vissza kell adni!
Megjelent A Hét XII. évfolyama 5. számában, 1981. január 1-jén.