A szerkesztői munka – bizonyos értelemben – vakrepülés. Sosem tudjuk pontosan, hogy munkánknak milyen hatása van. Illetve, hogy az egyes cikkek vagy törekvések ilyen-amolyan visszhangja csak elérkezik a szerkesztőségbe, de nem az egész lapé. És főleg nem a széles olvasói rétegé. Nem hallani azt, hogy az olvasó mit mond a családtagjának, miután a lapot leteszi. Mit gondol, mit érez olvasás közben. Mit jelentünk neki, vagy miért nem jelentünk eleget. Kialakult-e benne az egyéniségünk, s ha igen, ez vagy az az olvasói réteg hogyan fér meg vele.
Szilágyi András szokta úgy kezdeni a felszólalását az Utunk szerkesztőségi értekezletein (amikor még mindketten ott dolgoztunk): beszéltem az olvasókkal. Pedig tudtuk, hogy lényegében egy régi barátjával beszélt, akit szinte naponként felkeres. Mégis a hatás minden alkalommal tökéletes volt: elhallgattunk. Kicsik és nagyok, aktív zsenik vagy soros zsenijelöltek ösztönösen kaptuk fel a fejünket arra, hogy itt az olvasó véleménye hangzik el. Mert nem hiszem, hogy akár az orvost jobban érdekelné a pacientúrája, mint amennyire minket, tollforgatókat érdekel az olvasó. Az orvos ugyanis le tudja mérni a munkájának az eredményét. A jót is, a rosszat is. Mi jót hallunk vagy rosszat, még mindig nem az eredményt kapjuk. Csak a visszahatást. Mert nem biztos, hogy az olvasói áradozás a cél. Mint ahogyan az sem, hogy az olvasó felháborodása valamilyen ügy, vélemény kapcsán rossz jel. A cél a beszélgetés. A cél, azonos hullámhossz.
Mert ahol nem hallottak, ott nem szóltál semmit.
Mindezt olvasói leveleket bontogatva és dédelgetve írom. Legtöbbje sosem látott arc. És legfennebb egy mondat. Egy kézszorítás azért, amit tettünk, felejtése annak, amire nem futotta az erőnkből. És jókívánságok a jövőre vonatkozóan.
Soha szebb ajándékot. Köszönjük.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 2. számában, 1975. január 10-én.
