Mert a lelkesedés nagy, de a képek beérkezési sebessége ugyancsak csökkent. És ezt most már nem lehet eltitkolni: hetek óta baráti szívességekből élünk. Baráti levelekre baráti küldemények érkeznek. Ezért fel kell vetni – úgy, ahogy mi mindig is igyekszünk: a közvélemény előtt: – barátságból, szívességből, kegyelemből lesz ez a képtár, ha lesz? Vagy talán mégis másról van szó. De ha másról, mi az a más?
1. Az, hogy ezt a képtárat nem mi találtuk ki, hanem azok a képzőművészek, akik az országos konferencia után, annak nagy eszméitől föllelkesülten felajánlották. Felajánlották hozzájárulásukat, és nem mind járultak hozzá. Felajánlották agitátori munkájukat, és az agitáció eredményei nem mutatkoznak. Jellemző például, hogy maga az ötlet kifejezője sem küldött alkotást. Küldöttek viszont sokan olyanok, hiszen közel harminc mű van már birtokunkban –, akik itt sem voltak. Küldöttek olyanok – elsőnek is falun s a faluért élő Kusztos Endre –, akik azonnal, magyarázat nélkül megértették szándékunkat. Tehát: feltehető, hogy sokan nem értették meg, mit akarunk. Tehát: megmagyarázom.
2. A Hét képtára tulajdonképpen fedőnév. Ez lényegében a képzőművészek képtára. Azoké a képzőművészeké, akik tenni akarnak valamit azért, hogy a kép, a képi megfogalmazású emberi üzenet eljusson azokhoz a legszélesebb rétegekhez, amelyek történelmileg indokolt okok miatt sok esetben nem tudják, mi a művészi, mi a szép. Mi miért szép. Arról van szó tehát, hogy új közönséget kell nevelnünk. Kinek? A Hétnek? Nem! A képzőművészetnek. A művészetnek. A művészien emberi és korszerű eszméknek.
3. Ez a pont kitérő. És így kezdődik, hogy mert. Mert valamennyien őrizünk fájó emlékeket. Olyan értelemben, hogy a művészet és a szép vágyához elérkezett rokonaink, ismerőseink, barátaink vagy csak egyszerűen polgártársaink művészietlen giccset őriznek és imádnak művészet címén szobájuk falán. És ez fáj. Fáj az újságírónak, az embernek és egyáltalán. Úgy érezzük, hogy elárulták a képzőművész barátainkat, és mi nem szóltunk, nem kiabáltunk, nem tiltakoztunk.
4. Ez a pont a vallomásé. Rengeteg olyan titkot őrzünk, amitől megkíméltük a képzőművészeket. Leveleket, amelyeket drága, jó, becsületes és realitásunkhoz ragaszkodó olvasók írtak nekünk: a) a modernizmus ellen b) a naturalizmus vagy, ha akarom, a realizmus ellen c) az impresszionizmus ellen d) az expresszionizmus ellen… és x) azért, mert nem értik azokat az elveket, életérzéseket, amelyek korunk művészeit, művészetét mozgatják, akkor.
5. Azt mondtuk: óriási javaslat képtár, összegyűjtjük a műveket, mert o szolgálatot akarunk tenni a képzőművészetnek. Előbb vándorkiállítás lesz. Előadások előzik meg vagy követik. Baráti beszélgetések kisvárosban vagy falun. Viták. Meghívjuk a szakmabelieket. Elmondják, mit, miért és hogyan.
És.
6. Óriási a javaslat, mert szolgálatot teszünk a művészet iránt érdeklődő néző-olvasónak. Megtanítjuk arra, hogy nemcsak az szép, ami száz évvel ezelőtt is az volt. Valamint arra is, hogy az is szép lehet, ha nagy emberi érzés feszül benne. Továbbá, hogy művészetben nincs kizárólagosság. Minden művész egyedi és önmaga művészetének agitátora, propagandistája. Minden olyan művész, aki az emberről, a világról akar mondani valamit, valakinek, alkothat nagyot és alkothat kicsit. A lényeg a megértés akarása, a közeledés akarása. Annak megértése, hogy a kép ilyen vagy amolyanságának oka van. Aztán lehet valakinek ízlésbeli kifogása, de első lépés mégis a megértés. És mi ezt akarjuk szolgálni.
7. Sok más, ebbe az irányba mutató elképzelésünk is lenne. Olyan, amivel megrövidítenénk az utat alkotó és fogyasztó-élvező között.
8. Tehát: legyen-e képtár?
9. Támogat-e ebben a kérdésben az alkotó? És a műélvező olvasó?
10. Sürgősen választ várunk. Lehetőleg művekkel. A szerkesztőség nevében
Huszár Sándor
Megjelent A Hét V. évfolyama 3. számában 1974. január 18-án.
