Mert nincs ártatlan újságírói közlési forma. Lám, a hivatalból legobjektívebb is lehet harcos, sőt nagyon, nagyon harcos. Barabás István lapszemléje példája ennek a harcosságnak az Előre augusztus 30-i számában. De vajon miért hadakozik? A riportért. Hosszan idézi a Viaţa Studenţească riportamkéntján elmondott véleményeket, amelyekből mind az világlik ki, hogy a riportírás milyen fontos írói feladat. Aztán a Falvak Dolgozó Népét is idézi, és Beke Györggyel is elmondatja ugyanazt.
Mikor aztán így előkészítette a talajt s a klimátust, jön a leleplezés: „A HÉT: A riportírás valamikor nem is olyan régen a hazafiság egyik próbájának számított – írónál. Itt is mindenki, aki valamit adott a valóság ismeretére. Kétségtelen, hogy akkor az író közelebb volt a közvetlen valósághoz. Fizikailag és gondolatilag is. Ma nincs olyan közel és jobban ismert. Az eleven szemlélettől jutván el az elvonatkoztatáshoz a megismerés dialektikus útján, az irodalom eljutott egy olyan szintre, ahonnan az élet – közben megszilárdult – formái jól betekinthetőek. Én ezt tartom irodalmunk jelenlegi legfőbb sajátosságának, hogy eljutott a szintézis, az általánosítás, az igényesebb megformálás kényszeréhez és lehetőségéhez. Az írói rangjukra valamit adók manapság ezért nem írnak riportot. (Huszár Sándor: Hadakozni jó!) Kommentár: lásd fennebb.
Barabás István“
Tehát Huszár ellentétben a román és a romániai magyar irodalom nagyjaival azt mondja, hogy aki pedig ír, az nem ír riportot. És ehhez Barabás szerint nem is kell kommentár.
Ez mind stimmel, de miért adja Huszár a Béke riportkönyvéről írott kritikájának azt a címet, hogy Hadakozni jó!, ha pont az ellenkezőjét hirdeti. Vagy talán mégsem hirdeti az ellenkezőjét? Folytassuk talán az idézetet ott, ahol Barabás István véletlenül abbahagyta. Tehát: „Az írói rangjukra valamit adók manapság ezért nem írnak riportot“ – itt ér véget Barabásnál. És így folytatódik az eredeti cikkben: „Összefoglalnak. Vagy újítanak. Egyeseket a múlt tapasztalata, a kötetbe gyűjtött sok rossz riport is riaszt. Meg aztán nagyobb virtus abszurdot írni vagy valamilyen divatos műformát megkísérteni. Kétségtelenül nagyobb. De a közéletben jelen lenni, írói és emberi súlyunkkal, értékünkkel, nem utolsósorban becsületünkkel hatni és hadakozni, talán még mindig nem méltatlan íróhoz. Mindezt egy jó riportkötet olvastán írom. Beke György nosztalgiát ébreszt fel bennem e »rozsda marja, nem ragyog« fegyver iránt.“
Mit mond tehát a kritika? Azt, hogy írónak erkölcsi kötelessége most már az akkumulált társadalmi tapasztalatok birtokában részt venni a társadalom átalakításáért folyó harcban – a riport fegyverével is. Vagyis pont az ellenkezőjét annak mint amit kommentár nélkül, csak a szöveg csonka idézésével és ezáltal meghamisításával Barabás István a szerző nyakába akarna varrni.
Barabás kolléga talán nem tudja, hogy voltak idők, amikor az efféle inszinuálásoknak terük volt. Persze amazok jobban is csinálták. Nem lehetett őket ilyen könnyen tetten érni. Az efféle ma már elsősorban elszigetelt és főleg szomorú jelenség. A ma tisztult légkörében talán nagyobb feladatra is vállalkozhatna Barabás István, annál is inkább, mert tulajdonképpen az ilyen rosszhiszemű hamisítás már nem is divat. Csak elfelejtettek neki szólni.
Megjelent A Hét III. évfolyama 35. számában, 1972. szeptember 1-jén.
