Az alábbi eset, amit az olvasóval megosztok, talán – vagy mégis inkább látszólag – nem eléggé közérdekű. Talán – de ezúttal nem látszólag – Válogatott sikertelenségeim címmel lehetne sok más történettel közreadni. Mégis megírom. Különös, de szeretek sikertelenségekről, fiaskókról beszámolni az olvasónak. Szerintem az ilyen történeteknek is van nevelő hasznuk. Mert hát az életben nem minden sikerül, s ez igazán nem ok arra, hogy a fegyvert letegyük.
Nemrégen egy nagy író vallomását olvastam egy irodalmi közkatona könyvéről. Nagy Író elmondta, hogy Közkatona Író életében milyen sokszor kérte meg: csak olvasd el a könyvemet, nem kötelező írnod róla, csak olvasd el. És sajnos nem tette meg, hisz az embernek annyi a dolga. Aztán a Közkatona meghalt, s egy véletlen kezébe adta Nagy Írónak az eltávozott neki dedikált könyvét. És lett belőle vallomás. Szép és dicsérő, nosztalgikus és megrázó. Hogy milyen sajátos hang is volt ez a Közkatona az irodalom polifóniájában. Milyen finom és milyen művelt.
És ez az olvasmány engem megrázott. És gondolkozásra is késztetett. Csomóra kötötte tapasztalataimat, és azt mondtam: sok efféle történet van, ha nem is ilyen kicsi-nagy párosításban. Sokszor tapasztaltam, hogy a toll művészei nem nagyon olvassák egymás írásait. Van, aki elvet csinál ebből, van, aki felvonja a vállát, és nem érti, miért lenne ez kötelessége. A lényeg azonban az, hogy egy irodalom művei nem válnak az együttgondolkozás, a közös törekvés összetevőivé. A könyv, a szerző atomizálódik. Nincs visszhang. Nincs cikk. Nincs megértés és megértetés. Vagy legalábbis mindennek a hiánya erősen érezhető. Lapjainkban alig találjuk az irodalom irodalmát. Egy-egy recenzió pukkan, némely könyvet levág vagy felmagasztal az a néhány aktív kritikus. És ezzel kész. Jöhet a következő. És a leltárnál kiderül, hogy sok olyan könyv van, meg szerző, akiről egyszerűen nem írunk.
És akkor lévén számomra ez a kérdés szakmai, szerkesztői gond is, levelet intéztem harminc szépíróhoz. Kézzel írottat, nem sokszorosítottat, kérőt, barátit. Válaszoljon a mellékelt kérdőívemre. Az első kérdés elvi jellegű volt: van-e közös vonása egy adott kor írói tudatának. Beugrató kérdés volt, belátom. Mert a második – feltételezvén, hogy az elsőre csak igenlő válasz jöhet – így hangzott: melyik kortársad melyik művét olvastad ebben az évben? (A harmadik most már nem fontos.) Nos, azóta hónapok teltek el, meg is érkezett öt levél. Az egyik dühösen azt tette szóvá, hogy az első kérdés fogalmazása hibás. A kérdőív gépelésénél ugyanis hiba csúszott be, s azt kérdeztem: van-e közös vonása a köztudatnak. És barátom ezt felháborítónak találta. Ha már egyszer köztudat, hogyne lennének közös vonásai. A második reménykeltően kezdődött. Na végre – kiáltott fel a kolléga – valaki az író véleményére is kíváncsi! Sajnos azonban az idén nem olvasott hazai írótól könyveket.
Hárman viszont elfogadták a kihívást, válaszoltak is. Olvastak is. Hárman. Huszonöten válaszra sem méltattak. Engem? Nem. Egy ügyet. Érthető. El vannak keseredve. Nincs mindig kellő visszhangja az irodalomnak.
Megjelent A Hét V. évfolyama 49. számában, 1974. december 6-án.
