“A nemzeti kérdés – szellemi fejlődésem szerves összetevője”
– Az irodalmi mű értékét hatásával is mérjük. Is – mondom, és abban az van benne, hogy ennek a hatásnak a becsét a művészi érték határozza meg végső fokon. Nyugodtan beszélhettem volna az irodalom hasznáról is, ha nem félek, hogy félreértenek. Nos a te Luceafărulban megjelent emlékezés-sorozatodat a testvériségről és együttélésről, túl a művészi hitelén, rendkívül hasznos, azt mondhatnám, hazafias tettnek érzem. Megírásában közrejátszottak-e ilyen, látszatra nem szorosan vett irodalmi indítékok?
– Nem hiszem, hogy félnünk kell az esetleges félreértésektől. Valójában minden egyes emberi cselekedet, még inkább pedig a művészi megnyilvánulás, magában hordozza ennek a lehetőségét, s ha nem igy volna, az élet meglehetősen unalmas, sótlanul idilli lenne – no, de szerencsére ilyesmiről nincs szó.
Én a szükségszerűséget is esztétikai kategóriának tekintem; nem új dolog ez, réges-rég megmondta a jó öreg Horatius: Omne tullit punctum qui miscuit utile dulci. Különösen akkor, amikor úgynevezett „rázós” kérdésekről van szó, amelyek elméleti – általános szempontból történelmi-társadalmi szinten megoldódtak ugyan, de tudati szinten – az ismeretek és a civilizáció színvonala, a tapasztalatok, a hagyományok elsajátítása függvényében – továbbra is különbözőképpen lehet őket értelmezni. Mint írók, nem annyira arra törekszünk, hogy a már megoldott kérdéseket visszatükrözzük, hanem arra, hogy szellemi szintézist teremtsünk, hogy az élet egyenetlenségeit ne határozat útján, hanem a cselekvő megismerés révén simítsuk el.
Hogy konkrétabb legyek: a fontos tényezők között, amelyek meghatározták, hogy a marxizmus-leninizmushoz csatlakozzam, az egyik pártunknak a nemzeti kérdésben vallott álláspontja volt, közvetlenül a felszabadulás utáni mozgalmas, bonyolult, viharos esztendőkben. Olyan kérdésekre, amelyekkel nemzedékek sora vívódott, amelyek nem egyszer súlyos lelki sérüléseket okoztak, most megszületett az elméleti válasz, majd az évek során megannyi gyakorlati megoldás, úgy, hogy sikerült elkerülni a leegyszerűsítés veszélyét (hiszen a politikában semmisem olyan káros, mint az, ha illúzióinkat valóságnak tekintjük); Bălcescu, Petőfi, Iancu, Bem eszményeinek a szocialista forradalom megteremtette a kiteljesedés távlatait. Nem globális és végleges megoldást adott – nem is tudom, van-e efféle –, de mozgósitotta a kor legemelkedettebb – a közös munkában együtt haladó – szellemeit. Többször kifejtettem, s most megismétlem: úgy hiszem, mi, román és magyar írók – akiket nemcsak a közös eszmény fűz össze, de állítom: hasonló útkeresések is – nem tettünk eleget azért, hogy jobban megismerjük egymást, közös tapasztalatunk minden árnyalatát. Bőven elmondtam mindezt abban az „előszóban”, amelyet Sütő András barátom kiváló könyvéhez írtam és nem kívánom elismételni.
Ami engem illet, amikor írni kezdtem a Fals tratat despre amintiri-t – amelyből a Luceafărul közölt részleteket – remélem, a könyv a jövő év eleién napvilágot lát – egyáltalán nem volt programszerűen szándékomban, hogy – amint mondani szokás – foglalkozzam a nemzeti kérdéssel. De ez a kérdés felmerült, mert szellemi fejlődésem szerves összetevője, egyik-másik szakaszának meghatározó jegye az érdeklődés, amelyet kiváltottak soraim, szintén bizonyítja, amit fentebb mondtam: a szükségszerűségnek erős esztétikai jellege van.
– Örömmel olvastam magyar írótársaidhoz intézett felhívásodat: leplezzük le együtt a fasiszta múlt bűneit. Engedelmeddel felsorolnék néhány művet: Asztalos István: Író a hadak útján című könyve, A szamár című novellája, az ipi vérengzésről szóló: Ipi tudósítás; Kovács György: Foggal és körömmel és Bokréta c. regénye. Méliusz József Sors és jelkép c. könyve, Simon Magda: A nagy futószalagon c. lágerriportja, Szabédi László önvizsgáló versei, Gaál Gábor és Nagy István publicisztikája – hogy csak az emlékezetemre építsek, a magyar fasizmust leplezik le. Nem tartod hibának, hogy erről a román közvélemény semmit sem tud?
– Véleményem szerint a válasz árnyalt irodalomtörténeti elemzést igényel, különösen pedig a felvetett kérdés és a mai társadalmi tudatunk közötti szoros és szerves kapcsolat megvizsgálását.
A nemzedékemhez tartozó írók (nem életkorról van itt szó!), akiknek élettapasztalatuk, szülőhelyük okán közvetlenül szembe kellett nézniük a fasizmus borzalmaival, személyes szükségszerű kötelességüknek érezték, hogy – közvetlenül a felszabadulás után – műveik jelentős részét annak szenteljék, hogy leleplezzék századunknak ezt a rákfenéjét, s mindenekelőtt feltárják azokat a sebeket, amelyeket a becsületes emberek tudatában ütött.
A fontos akkor az volt, hogy bemutassuk a tényeket – a hosszas és nyomasztó hallgatás után a tények önmagukért beszéltek, a kimondott igazság erejével hatottak. Azután sok minden történt, s a haza eseményekben gazdag történelme megkívánta – amint azt kívánja ma és ezután is – hogy a művész – aki azon fáradozik, hogy ezt a történelmet művében feltárja és sűritse, hogy a múlandót megörökítse – lankadatlanul, minden oldalról figyelemmel kisérje a haza sorsát. Többé-kevésbé hallgatólagosan dívott az az elmélet is, miszerint: „Helyes, de mindezt már elmondtuk egyszer, minek bolygatni a múltat? Miért ne kutassuk előszeretettel inkább azt, ami felemelő és épületes?” Nem teljességgel hamis és elvetendő nézet: csakhogy itt nem történelmi és nemzeti mazochizmusról van szó, amelyre senkinek sincs szüksége, hanem a moldvai krónikás, Miron Costin egyszerű és bölcs tanácsáról: „A múlt dolgok által fogjuk fel az eljövendőket.”
Meg aztán a kérdéseidben említett művekkel az történt, ami román megfelelőikkel: a meglehetősen nagyszámú közepes „mű” miatt, amelyekben csak a „téma” számított, míg a művészi megvalósítást amolyan külsőségnek tekintették, ami nem sokat számít, e művek miatt tehát a kor egészét általános és meg nem érdemelt megvetéssel sújtották, vagy pedig jobbik esetben a figyelemre méltó műveket a múzeális értékekközé sorolták, mintha bizony okolhatók lennéneka fércművek akkori túlburjánzásáért. De folytatom. A dogmatizmus egyik legkeményebb fegyvere az alkotáshoz szükséges elengedhetetlen távolság elméletének a „leleplezése” volt. Csak az helytálló, ami „lépést tart”. Az az író, aki szükségét érzi az időbeli eltávolodásnak, menekül a valóságtól, elefántcsonttoronyba zárkózó kispolgár. Hic et nunc; ami elmélyülést, gondolkodást, vívódást vagy keresést követel, az az ördögtől ered. Nos olyan, alapvetően meghatározó kapcsolat fényében, mint amilyet ezekben az években átélünk, napnál világosabb, hogy egyféleképpen láttuk az eseményeket 1947-ben és másként láthatjuk és értelmezhetjük őket 1972-ben; éppen azért, mert megvan hozzá a kellő történelmi távlatunk, filozófiai világképünk és legfőképpen mert nem tekintjük a múltat poros múzeumnak, amelyet – hogy finom legyek – úgy rendezünk, hogy megegyezzék a jelennel.
– Regényeidben gyakran találkozunk szeretettel megrajzolt nemzetiségi figurákkal. Ezt az ország egységben való láttatásának nevezném, de nyilván emberileg, indítékaiban több ennél. Mégis felvetem a kérdést: az ország realitásának ilyen komplexitásában való láttatása problémája-e a román írónak, s ha igen, mi okát látod, hogy ezen a téren az irodalom lemaradt, mondjuk a politikai gyakorlat mögött?
– Nem szabad általánosítanunk. Számomra – elnézést a szerénytelenségért – az erdélyi valóság az a szellemi képlet, melvben otthonosan mozgok, amely szüntelenül foglalkoztat, s amelynek a rejtett mondanivalóját szeretném mélyebben kiaknázni; vagyis, akarva-akaratlan románok és magyarok együttélését ezen a tájon. Nem tudom, mikor tanultam meg magyarul, de pontosan tudom, mikor éreztem át a hasonlóságokat és a különbségeket. Mindig érdekeltek a történelem kanyargós útjai, Erdély bonyolult és dialektikusán ellentmondásos történelme pedig távolról sem találta még meg irodalmunkban a megfelelő művészi párját. (Nem csak a múltra gondolok!) Ha arról beszélünk, hogy lemaradás észlelhető a politikai gyakorlat és művészi tükrözése között, ennek okait, úgy vélem, nem kell nagyon messze keresnünk: bennünk is meggyökeresedett, tudatosan vagy kevésbé tudatosan a gondolat, hogy a dolgok önmaguktól is jól haladnak és magad is tudod, milyen erőteljesen megcáfolta az 1971 novemberi plenáris ezt a lusta „elméletet”, vagyis hogy a tudat területén elég az „önmagától való haladás”. De hadd gyakoroljak önbírálatot: igazi élvezettel olvastam egy sor magyar könyvet, köztük Páskándi színdarabjait (különösen a Vendégséget, amelyet ragyogónak tartok), viszont keveset tettem – hogy elnézően fejezzem ki magam – annak érdekében, hogy például az a darab színre kerüljön valamelyik nagy fővárosi színházban. Arról álmodok és gondolom, eljött az ideje, hogy ne maradjon szép álom csupán, hogy egymás könyveit azelőtt olvassuk el, mielőtt őket lefordítanák, hogy serkentsük a jó minőségű fordítások megszületését, hogy biztosítsuk a művek azonos esztétikai ragyogását, hogy népszerűsítsük, igen, népszerűsítsük őket – épp elég sokáig elhanyagoltuk a szó legjobb, legnemesebb értelmében vett reklámot, beértük azzal, hogy ismételjük „Habent sua fata libelli”, holott a szocializmusban egy jó könyv sorsát nem szabad a véletlenre vagy esetleges kampányokra bízni. Mert az emberi természet legnagyobb diadala minden olyasmi ellen, ami elferdítheti – a megismerés.
– Nemrégen televíziós interjút készítettem Kacsó Sándorral, akit mi az együttélés apostolának tekintünk. Aki például a bécsi diktátum után sem hagyta el Dél-Erdélyt, s aki egész életében a román–magyar közeledésen munkálkodott. Nos, ez a ma már idős iró és publicista egyszercsak azt mondotta: a kisebbség (a két világháború közötti időről szólt), mindig nagyon rászorul a többségi nép barátságára. Ha ezt Neked mondja – mint ahogy Neked is mondta – mit felelsz?
– Azt, hogy a szocializmus körülményei között, amely megbecsülésre, őszinteségre, szeretetre, a társadalmi viszonyok tudományos felmérésére épül, az állítás fordítottja is igaz.
– Mit tehetünk mi, romániai magyar írók, publicisták megítélésed szerint a kölcsönös megismerésért?
– Ti is és mi is:
– Rendezzünk közös megbeszéléseket könyveinkről. A megjelentekről és azokról is, amelyeken éppen dolgozunk – írjunk közösen riportokat; nem ünnepi beszámolókat ilyen stílusban: „A nap aranyló sugarai elárasztják a falut, ahol románok, magyarok és más nemzetiségűek együtt…”, hanem problémafelvető, őszinte riportokat, amelyekben felmérjük közös tapasztalatainkat, barátságunkat, vonzásainkat és választásainkat;
– Ha nem is áll módunkban kölcsönösen lefordítani egymás könyveit, legalább őrködjünk „stilizálásuk” felett;
– Találkozzunk együttesen olvasóinkkal, és hasznosítsuk ezeket a találkozókat;
– Támogassuk egymást valahányszor agresszív hozzá nem értők (akik az íróasztal mellett ülve mindent tudnak) úgy vélik, hogy némelyik „rázós” kérdést jobb lenne elkerülni, nehogy, isten ments, árnyékot vessen az „összképre”; ugyanis az efféle agresszív hozzá nem értők felfogásában a dialektika megszűnik érvényesülni a szocializmusban, teszem azt 1948. június 11., az államosítás napjának reggelén… Abba is hagyom; nem szeretném, hogy túlontúl jó szervezőnek tűnjek. Végső soron minden rajtunk múlik, valamennyiünkön.
Megjelent A Hét III. évfolyama 15. számában, 1972. április 14-én.
