Ötvenedik születésnapja meglepetés volt. Jöttek a fiúk a redakcióban és mondták… Mert olyan volt ő, hogy a fiúk jöttek. Én csak egy életen át voltam a barátja, meg más is, de a fiúk… szóval a fiúk jöttek.
A fiúk java itt ismerte meg. És a fiúk javának kéziratot adott vissza, olykor dühösen (mert nem szerette a rossz kéziratot). És a fiúk mégis jöttek… És amikor a köszöntő megjelent, ő meglepett volt, és a fiúk boldogak voltak.
Milyen furcsa az élet, emberek. Milyen furcsa… Tudjuk, hetek, hónapok óta, tudjuk… A fiúk sokszor elsiratták.
Sokszor és hitetlenül siratták el, mert a hit ebben az esetben hitetlenség lett volna. És most itt vannak a fiúk, itt ülünk együtt, mi fogunk helyette és érette dolgozni, meg minden…
És itt ülnek a fiúk, és némák. És azt mondják a fiúk: tudatni kell az olvasóval, hogy itt ülünk, folytatni fogjuk, meg minden. Ezt tudatni kell az olvasóval.
Hát ennyit – mert többet most nem tudok –, ennyit a fiúk nevében.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 2. számában, 1973. január 12-én.
