– mondottam magamban olyan évődős-közvetlenül, olyan tréfára kész tisztelettel, amely végül is a kettőnk közötti viszony széle-hosszát mindig is kiadta. Jó estét, Sándorbá! – ismételtem meg ugyancsak magamban, mivelhogy épp a temesvári színház nézőterén ültem, s ott talált szíven az, ami oly igen-igen sajátos volt benne: a szelleme. És lelkem mélyén, ahol ez az én találkozásom vele lezajlott, meg is öleltem őt, mint annyiszor városának, Udvarhelynek számomra oly napsütötte utcáin. S tettem mindezt lélekben hosszan és ismételten, mert túl téren és időn, színházon és közönségen valahogy ketten voltunk, és én újra átéltem azt a szép élményt, hogy ő mesél nekem, azon a csodálatos és egyedülálló módon, ahogyan ő tudott, rengeteg dioptriás szemüvege mögül laposakat pislogva mesélni. És miközben a színpadon a Nagysád nevezetű szereplő bejelentette, hogy a panziójában a gang-használat ingyen van, én hirtelen végigszaladtam azon a tíz éven, amely számomra a kórházból hozzám küldött utolsó levelével kezdődött, s amely neki meg az élete végét jelentette. Felidéztem újra a levelét, az utolsót, amely az új, át sem nézett darabot kísérte, s melyben válla vacakolásáról meg kínzó rossz hangulatáról panaszkodik. És hirtelen fájdalmasan nyilallik belém a felismerés, hogy nem tudom, mi lett azzal az utolsó darabbal, amelyhez még a díszletet is ő akarta tervezni. Csak azt tudom, hogy a rosszkedvétől megvált, valami egészen rá jellemző konok daccal. És az előadás jól gördült, és elvonta a figyelmemet arról a szomorúságról, amit a feledés okoz, én ismét csak azt állapítom meg, milyen jólesett nekem ott a temesvári nézőtéren ez a vele való találkozás. És jólestek a szünetek is, amikor a lényeget az egymással beszélgető csoportok németül vagy szerbül foglalták össze, kivéve azokat, akik nyilván többségben voltak, s akik a szerző anyanyelvén nevettek. Szerettem volna ott, akkor egy kicsit megbolondulni, Sándor – mondottam hirtelen –, mert az ember csak így, egy kicsit megbolondultan mer kimondani olyan igéket, s vállal magára olyan feladatokat, amelyekre valahol józanon nagyon büszke lesz. Mert az volt az érzésem végig ott a nézőtéren, igéidet hallgatva s a rég esedékes találkozás érzelmi viharát magamban csitítva, hogy azok is ott fenn a színpadon, a szereplőgárda, aki te vagy, nos, hogy azok is egy kicsit bolondok. Mert meg se haragudj, Sándor, barátja a jóféle küküllőmentinek meg a lehetőségtől mentes minden világmegváltó eszmének, szóval azok ott egy, a mindennapi életben oly igen honos polgári létmodellje és morálja szerint egy kicsit valóban bolondok, mert egy szép világot hazudnak, ahelyett, hogy belebivalykodnának egy alkalom s lehetőség adta nyomorult színpadi jelenbe. Mert a lélek luxusát keresik minden erejükkel – s a te tollad meggyőző erejével – bár létlehetőségük embertelenül megalázó. Mert mit kerteljünk, Sándor, bolond az a doktor Ember, aki hónapos szobában nyomorog, nem létező feleségről-gyerekről tart olyan megható előadást, hogy az elérhetetlen boldogság láttán-hallatán szegény kis prostituált – hogy stílusos legyek – gyufafejet iszik. És az a furcsa Fridolin, az az erőművész és akrobata, az a detektívregény-szakértő Liliom, akit te végül is Flambónak hívsz, hogy az is milyen bolondul bolond. Képes felhúzni azt az elképesztően vásári redingotot, és képes elmenni több kocsmába, hogy annak a szegény Ember doktor úrnak, annak az éhes álmodozónak a kényszerképzetéhez feleséget s gyereket szerezzen. Na és a panzió tulajdonosnője, akit hogy is hívhatnak, ha nem Nagysádnak, és aki folyvást harisnyát köt, s aki folyvást a lekötés tűben számított idejével méri az életjelenségeket, az életritmusokat meg a halál lehetőségeit. Az a szegény kis álfeleség, még az is bolond, hogy megérintetvén valamitől, ami nem hétköznap, nem durvaság és nem üzlet, ellenben költészet, szép szó és emberség, egyszóval szép és érte élni érdemes bolondság, tehát hogy az is vállalja a feladatot, és otthagyja a rideg vaságyat, meg az esetleges férfi klienseket is, és elmegy megjátszani azt a komédiát, amelyből aztán az élet lesz. És lesz, ha két órára is, béke a lélekben, jóérzés, valami, ami a megszólalásig hasonlít a boldogsághoz. Azóta még erősebben vágyom, Sándor, az efféle bolondságra. Azóta, hogy nem feledem azt a vasárnap esti találkozást. A Műtétet, amely oly romantikusan bolond, olyan bírálhatatlanul emberi. Jó estét, Sándor bá! Sok sikert, színészek.
A Műtét rendezője CseresnyésGyula. Embert Szélyes Imre, a Nagysádot Ferenczy Annamária, Flambót Mester András, Pirit, a feleséget Kiss Erzsébet alakította. Teljesítményük egységes és jó.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 49. számában, 1973. december 7-én.
