Augusztus végén Létay Lajos szólt, hogy írjak valamit az Utunknak a szülőföldemről. Mondtam, hogy én a klinikán születtem, a témát már kimerítettem, és különben is.
Aztán elmentem külföldre és vendégeskedtem, és jól éltem. És fürödtem a látványban. És nem volt munka. És nem volt stressz. És az az érzésem sem volt, hogy erőmön felüli feladatokat vállaltam. Volt viszont táj, kirakat, újélmény, régi barát és minden, ami ilyenkor lenni szokott.
És ott volt velem a család, ami a biztonság. És ott volt a jövő, amely az Ildikó névre hallgat. És volt ki- meg betekintés a világ sokszínű titkaiba.
És akkor, egyszer, talán csütörtök volt, talán péntek, de lehet, hogy hétfő, vagy éppen kedd, mondom: akkor, ahogy épp belerágtam magam egy hatalmas bécsiszeletbe, valami szörnyű hiányérzet fogott el. Hiányzott: Kati, Zoli, Bandi, Magda, Micu, András és az én egész naptáram. Hugót és Vilit, Ádámot és Verát, Attilát és Pétert meg a többit mind, mind beleértve.
Hiányzott, hogy valaki kopogtatás nélkül bejöjjön, és a fáradtságtól kissé fakó hangon bejelentse: kész. Kész van, Szőr, elejétől végig. Matricázva van az első meg a második, a harmadik meg a negyedik, és így tovább, minden hajó. És az is, hogy én felnézzek, és megkérdezzem, hangomban – hitem szerint – hálával és gyöngédséggel: kész? És hogy ők azt mondják – immár százötvenedszer –: igen.
Hiányzott az az érzés belőlem, hogy – bécsiszelettel, tortával, luxussal vagy anélkül – nem éltem hiába.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 36. számában 1973. szeptember 7-én.
B: – Rostás Zoltán, Szilágyi Varga Katalin, Baróti Pál, Ágoston Hugó, Halász Anna, Kacsir Mária,
Kászoni Zoltán, Rácz Mária, Sugár Teodor, György Ilona, Haninovici Vera, Huszár Sándor, Horváth Amndor, Kövér Magda, Szele Péter, Vajnovszki Kázmér, Adonyi Nagy Mária, Kovács András
